Okosrádió

Meghallgatom Élő adás

\"Bence György tudása olyan hatalmas volt, hogy nincs, aki továbbvihetné \"

Okosrádió

Meghallgatom Élő adás
  • Legfrissebb hírek
  • Közlekedési hírek
  • Időjárásjelentés
  • Orvosmeteorológia
  • Sporthírek
  • Gazdasági hírek
Emléktáblát avattak Bence György filozófusnak a XIII. kerületben, a Katona József utca 27. szám alatt. Bence György 2006. októberében, 65 éves korában tragikus hirtelenséggel hunyt el. A filozófusról barátja, Betlen János, a Magyar Televízió munkatársa emlékezett meg, aki elmondta: Bence György tudása olyan hatalmas volt, hogy senki sincs, aki továbbvihetné.

Bence Györgyöt élete talán legtragikusabb eseménye kötötte a XIII. kerülethez - mondta beszédében Betlen János. Hároméves korában, amikor szüleit már elhurcolták és ő a nagyszüleivel élt egy úgynevezett védett házban, nyilas suhancok jelentek meg náluk. Az egész családot elvitték a Duna-partra és belelőtték őket a folyóba. A kis Gyuri feje felett elsüvítettek a golyók, és életben maradt, egyedüliként.

Betlen János szerint már ez is egy filozófushoz méltó helyzet, az, hogy a rengeteg borzalom után az emberek még mindig képesek egy kis jóságra. De, mint mondta, Bence György nem ezért lett filozófus.

Fiatalon az volt a célja, hogy nyomot hagyjon az emberekben, valami fontosat akart csinálni. Mivel nem volt hívő, úgy érezte akkor, hogy a világon a legfontosabb dolog a filozófia, amely szintetizálja az összes többi tudományt, rendszerbe foglalja az emberi élet összes titkát és meg tudja oldani az egész emberiség problémáját.

A fiatal Bence György ezért rengeteg időt töltött az akadémia könyvtárában, hogy minden tudást összeszedjen a tudományokról. A nagy megoldásokat kereső emberek azonban gyakran beleütköznek a hazugságba - mondta róla barátja.

Hamar kiderült számára, hogy a legfontosabb nem az, hogy megoldja az emberiség minden baját, hanem, hogy ne korlátozzák az embereket: a legfontosabb a szabadság.

Bár ez sokkal földhözragadtabb cél - mondta Betlen János -, akkor azonban úgy tűnt, nem sokkal reálisabb, mint az előző.

Szavai szerint Bence Györgynek sokáig kellett várnia arra, hogy tudását hivatalosan is elismerjék, de boldogságot jelentett neki, hogy nem kellett megalkudnia. Az igazi boldogság azonban mégis akkor jött el számára, amikor a benne felhalmozott szellemi tőkét beválthatta, és szabadon beszélhetett elemzőként.

Mivel mindent tudott a XX. század politikai filozófiájáról, sok olyan dolog is eszébe jutott a történésekről, ami másoknak nem. Betlen János szerint azonban a benne felhalmozódott tudás olyan hatalmas, hogy senki nincs, aki továbbvihetné.

A XIII. kerületi polgár

Tóth József, a kerület polgármestere az emléktábla-avatáson azt mondta: Bence György az a klasszikus polgár volt, akit sokan szeretnének kisajátítani maguknak. A kerület lakói közül sokan ismerték és szerették. Mint mondta, Bence György történész is volt, és szerette Újlipótváros történetét is, amelyről büszkén mesélt az oda érkező vendégeinek. Bence György filozófust 2006 novemberében temették el. Temetésén barátai nevében, többek között Kovács András szociológus búcsúzott a professzortól.

Kovács András búcsúbeszéde

Bence György szenvedélyes ember volt. Egész személyiségével - lenyűgöző intellektussal, kimeríthetetlennek látszó energiával és leplezetlen emóciókkal vetette bele magát abba, amibe fogott - lett légyen az tudomány és politika, tanítás és intézményszervezés vagy akár a köznapi élet nagy és kicsiny ügyei. Az ádáz militanciától azonban megóvta őt énjének másik fele: az egyre bölcsebb iróniával felépített páratlan önismeret, a humor és az élet szeretete. Bence pontosan tudta, hogy milyen ember, és esze ágában sem volt változtatni önmagán. Élvezte azt, amilyen volt, és azt is, hogy tudott nevetni rajta. Felváltva működtette a szenvedély és irónia apparátusát - innen személyiségének változó arcai és egyúttal harmóniája.

Az egyik szenvedély, amely Bence György életét kitöltötte, a filozófia, a gondolat szenvedélye volt. Már ifjú marxista korában is szűknek találta a készre szabott ruhát - nemcsak az állami marxizmusét, hanem akkori ellenzék reneszánsz marxizmusáét is. Kis Jánossal, aki másfél évtizeden át szellemi ikertestvére és szerzőtársa volt, úgy gondolták, hogy a marxista elődöktől öröklött elmélet provinciális, gyökeresen át kell alakítani ahhoz, hogy alkalmas legyen a viharos hatvanas és a depressziós hetvenes évek által felvetett kérdések megválaszolására.

Bence hihetetlen energiával látott neki ennek a munkának. Az elkövetkezendő években az akadémiai könyvtár olvasójának kilences széke folyamatosan foglalt volt, a dohányzóból több mint egy évtizedig kiszellőztethetetlen volt a Csongor szivar szaga. Egész diszciplínák - közgazdaságtan és nyelvészet, antropológia és régészet, technika- és tudománytörténet - produktumait falta fel elképesztően rövid idő alatt. Nekünk, néhány - bár akkor még sokat számító - évvel fiatalabbaknak úgy tűnt: mindent tud, amit tudni lehet.

Nagy szerencséje volt Bencének - és így nekünk is -, hogy mindez így alakult. Amikor 1968 után kiderült, hogy a marxizmus, bárhogy reformálják is, sem a világ magyarázatára, sem igazságosabbá, emberibbé tételére nem alkalmas, az egykori marxisták közül sokan üres kézzel maradtak. Bence nem tartozott közéjük. Amikor új témák felé fordult, új irányokba tájékozódott, amikor az emberi jogok elmélete, az alkotmányozás kérdései, a magyar zsidóság története, a társadalmi mozgalmak természete, a politikai filozófia kérdései foglalkoztatták, a háttérben mindig ott volt az a roppant tudáskészlet, amely lehetővé tette számára, hogy meghökkentő összefüggésekre, hasonlóságokra és eltérésekre mutasson rá.

Minden együtt volt tehát egy nagyszabású életmű létrehozásához: a korkérdések éles megfogalmazásának képessége, az irdatlan enciklopédikus tudás, a logikai struktúrák tiszta felismerése, és az is, ami amúgy nagyra hivatott gondolkodóknál is gyakran hiányzik: a bravúros íráskészség - mondatai valahogy mindig célba találtak. Bence sok fontos, nagy hatású könyv és tanulmány szerzője vagy társszerzője. Életműve többezernyi oldal. Sokan várták, hogy ezt az életművet egy átfogó filozófiai mű tetőzi be. Õ is ezt tervezte, de ez a mű, sajnos, már nem fog megszületni. Foglalkozott a gondolattal, hogy megírja a 20. századi politikai filozófia történetét. Csak találgatni tudjuk, milyen lett volna.

Egy biztos: Bence halálosan unta azt a politikai filozófiát, amely az akadémia égi magasságában lebegett a politikai élet zajló folyama felett. Egész életében jobban izgatták a kérdések, mint a válaszok, amelyeket sokszor már két-három bekezdés elolvasása után tudott. Provokálni szeretett, teljesen váratlan irányból vetni fényt a vizsgált tárgyra, meghökkentő összehasonlításokat tenni, kihívóan megkérdőjelezni magától értetődőnek tűnő dolgokat - és élvezni, amikor másoknál is leesett a tantusz. Bence György élete

1966-ban diplomázott az ELTE Bölcsészkarán filozófiából. Pályáját az MTA Filozófiai Intézetének tudományos segédmunkatársaként kezdte, ahonnan 1968-ban politikai okokból eltávolították. 1972-ben foglalkoztatási és publikációs tilalom alá került, így Lukács György és Márkus György témavezetésével még abban az évben elkészült disszertációját csak 17 évvel később, 1989-ben védhette meg. 1972-től a rendszerváltásig szerkesztőként és szabadfoglalkozású fordítóként dolgozott. 1983-ban, nemzetközi emberi jogi szervezetek nyomására kapott először útlevelet, így többször adhatott elő és kutathatott rövidebb ideig amerikai egyetemeken.

1977-ben Kis Jánossal együtt kezdeményezte a Charta 77 melletti szolidaritási nyilatkozatot.

A rendszerváltáskor a korábbi foglalkoztatási tilalommal és annak következményeivel kapcsolatban rehabilitálták, ekkor nevezték ki docensnek az ELTE Bölcsészettudományi Kar Filozófiai Tanszékcsoportjánál, ahol 1990-től egyetemi tanárként modern társadalomfilozófiát és politikafilozófiát oktatott. Tudományos és tanári munkája mellett politikai konzultánsként és kommentátorként is tevékenykedett. 1990 és 1994 között Orbán Viktor tanácsadója volt.

1986-tól kezdeményezte és gondozta a párizsi Magyar Füzetekben a Babér és Tövis címú kritikai rovatot. 1989-es alapításától 1995-ig a BUKSZ szerkesztőbizottságának tagja, 1991 és 1993 között a szerkesztőbizottság társelnöke, majd 1994-1995-ben a szerkesztőbizottság elnöke. 1992-ben Veér Andrással közösen megalapítja a Láhatatlan Kollégiumot. A Kollégium 2003-ig működött, 1997-ben a Kollégiumot Hannah Arendt díjjal tüntették ki. 1992/93-ban a Woodrow Wilson International Center for Scholars meghívott kutatója volt. 2005-ben alapította meg a Metazin internetes szemlét, melynek haláláig főszerkesztője volt. A 2006-ban újrainduló Filozófiai Írók Tára: Harmadik folyam szerkesztőbizottságának tagja volt. 2007-ben posztumusz Szent-Györgyi Albert-díjjal tüntették ki.