Igen, valóban négyszer jelentkeztem. Egy tíz versből összeállított anyaggal kellett akkoriban jelentkezni. Lehet, hogy most is így van, nem tudom, hogy mi épp a módi. A versanyag szinte mindig ugyanaz volt, talán egy-egy új vers került bele a negyedik évben, de az anyag törzse ugyanaz maradt.

Mi az, ami megváltozhatott?

Ez nagyon nehéz kérdés, mert a művészeti főiskolákon rendkívül elfogult és szubjektív az ítélet. Ez nem olyan, mint egy matematikafeladvány, amit ha megold az ember és stimmel, akkor lehet bármilyen benyomása a felvételi bizottságnak az illetőről, hogy szimpatikus vagy sem, jellemes vagy sunyi, hiszen a számtanpélda meg van oldva, vagyis kénytelenek felvenni.

Egy művészeti felvételinél millió szempont lehetséges. Előfordulhat, hogy tíz vizsgabiztos közül öt azt mondja, hogy neki nagyon tetszik ez a fiú vagy hölgy, a másik öt meg azt mondja, hogy neki nem tetszik, csupán a kisugárzása miatt.

Mi színészek is, estéről estére azért a másik öt nézőért harcolunk, aki nem fogad el bennünket, hogy a magunk oldalára állítsunk belőlük legalább négyet, és akkor már csak egy marad. Szóval nagyon meg kell itt küzdeni azért, hogy az ember eredményt és sikert érjen el.

Biztosan érezte azt, hogy tehetséges? Vagy ilyesmit az ember nem mer állítani magáról?

Éreztem, hogy van a színművészethez készségem, hiszen akkor nem jelentkeztem volna négyszer. Bizonyos körülmények között már bizonyítottam magam előtt, mert elég sok verset mondtam középiskolában, és éreztem, hogy le tudnám kötni a hallgatóság figyelmét.

Benne van a levegőben, hogy eléred-e a közönséget, az emberek lelkét. A felvételi az más, az tétre megy. Az ember tudja, hogy nem mindenkinek szimpatikus, és ezzel az érzéssel megterhelve nyilván görcsös lehettem.

Végül nem is járt rosszul azzal, hogy Várkonyi Zoltánhoz került.

Hát eleve nem jártam rosszul azzal, hogy negyedszerre vettek föl, mert három év alatt rengeteget tanultam. Elmentem segédszínésznek, megismertem zöldfülűen belülről a színházat. Egy évet voltam az akkori Kazimir Károly által irányított Thália Színházban, ami talán a legprogresszívabb színház volt Budapesten.

Magyar darabokat, prózát íratott színpadra.

Kazimir Károly a budapesti pártbizottság tagja volt, és éppen ezért nagyon sok mindent el tudott érni. Olyat is, amit más színházvezetők nem. Például az egzisztencializmus nem volt divatos dolog a szocializmusban, sőt nem is nagyon engedtek be egzisztencialista műveket. Kazimirnál viszont Sartre: Ördög és a Jóisten című darabját be lehetett mutatni, amely izgalmas előadás volt. Abban is "játszottam", bár csak két mondatom volt benne. Közben volt Shakespeare II. Richárd Somogyvári Rudi nagyszerű alakításában.

De Latinovits legnagyobb színpadi sikerében is részt vehettem: két Thomas Mann egyfelvonásosban, amelyek egy este mentek, a Mario és a varázslóban és a Fiorenzában. Mint tudjuk, Latinovits a Marióban Cipollaként óriási volt, én pedig negyvenegyszer szerepeltem harmadik sihederként az előadásban, úgyhogy testközelből figyelhettem Zoli lebilincselő, fantasztikus játékát.

Harmadéves korában került a Vígbe. Mi az, amit a Vígben nagyon meg lehetett akkor tanulni?

A Víg óriási társulattal rendelkezett. Állítom, hogy Európa egyik legerősebb társulata volt a hetvenes évek elejétől 1980-ig. Nagyon nehéz volna felsorolni minden nevet, de például itt játszott Páger Antal, Bilicsi Tivadar, Darvas Iván. Latinovits közben átjött a Tháliától a Víghez, mire én ide szerződtem. De itt játszott Benkő Gyula, Tomanek Nándor, Ruttkai Éva, Bulla Elma és Sulyok Mária is, szóval félelmetes társulat volt.

Abból, hogy közöttük léteztem és figyelhettem őket, nemcsak szakmai, hanem színészi és magánemberi vonatkozásban is nagyon sokat profitálhattam. Figyeltem őket, hogyan viselkednek, miről beszélgetnek, hogyan adnak elő egy történetet. Kíváncsi voltam arra, hogy az emberség és az empátia milyen módon jelentkezik náluk. Szerettek engem. Akkor még nem szerződtettek egyszerre 8-10 fiatalt, mint manapság, még óriási dolognak számított, hogy mi Nagy Gabival ketten ide szerződtünk. Az, hogy két fiatalt is odavett a Várkonyi, óriási szenzáció volt.

Ha nem volt effektív dolgunk a színházban, akkor is bejöttünk. Bejöttünk figyelni, hallgatni, leülni, beszélgetni. Egy-egy előadást nyolcszor-tízszer is megnéztünk. Például Darvasnak akkor ment Az őrült naplója című zseniális alakítása. Meg sem tudom számolni, hányszor láttam.

Ezalatt a Vígben töltött több mint negyven év alatt soha nem érzett kísértést, vagy nem kísértették meg más szerződéssel, más színházzal, vagy egészen más játékstílusú teátrummal?

Õszintén megmondom, nem hívott senki. De én nem is nagyon mentem volna. Egyrészt a szó nemes értelmében egy nagyon elegáns helyen dolgoztam, az eleganciát nem sznobisztikus, hanem abszolút jó értelemben véve. Várkonyi bevezette azt a szokást, hogy az egyébként kiváló itteni vígszínházi rendezőgárda - Horvay, Marton László és Kapás Dezső - mellett meghívta az ország legprogresszívabb, épp legjobb formában lévő rendezőit, és ezt a szokását átvette később Horvay István, Marton László és most Eszenyi Enikő is, aki hasonlóképpen kiváló rendezőket hív ide vendégrendezni.

Anélkül, hogy kitettük volna a lábunkat a színházból, nagyon sok érdekes, jó rendezővel dolgozhattunk. Ruszt Józseffel, Jurij Ljubimovval, Harag Györggyel, Szinetár Miklóssal, Szikora Jánossal, Zsótér Sándorral, hogy csak egypár egészen furcsa és a vígszínházi stílustól elütő rendezőt mondjak. Tehát egyáltalán nem gyöpösödtünk be egyféle ízlésvilágba. Kinyílt előttünk a világ anélkül, hogy kiléptünk volna a színházból.

Halász Judit mondta egyszer önről, hogy mindig megkapott minden szerepet, ami éppen a színészi alkatához vagy személyiségéhez passzolt. Ön is így érzi?

Nyolcvan százalékban. De hát melyik színész életében nincs olyan eset, amikor azt mondja, hogy jaj, most erről lemaradtam? Nagyon sok olyan szerepet eljátszottam, amit úgy érzem, hogy el kellett játszanom és nekem való volt. 44 éve vagyok itt, ha hozzáteszem az előbb említett segédszínészi koromat, akkor lassan 50 éve. Tehát régóta taposom ezt a pályát és néminemű tapasztalatot begyűjtöttem. Közhely, mert nagyon sokan mondják, hogy ne legyenek szerepálmaid meg kívánságaid, de közben azért mindenkinek vannak, még annak is, aki mondja, hogy ne legyenek.

Van benne igazság, mert sok olyan szerepet nem játszottam el, amit elképzeltem magamnak. Viszont jött egy csomó olyan szerep, amire nem is gondoltam. Például Székely János erdélyi író Caligula helytartója című fantasztikus darabjának címszerepét, Harag György rendezésében, amelyet nem is ismertem, nem is tudtam, hogy létezik ilyen darab. Nem gondoltam volna, hogy Tennessee William Orfeusz alászáll című darabjában Val Xavier szerepét eljátszhatom Ruszt József rendezésében. Nagy élményeket nyújtottak ezek a szerepek. Közben Hamlet kimaradt, Romeo is kimaradt, de volt helyette más.

Érdekes, hogy amikor önálló estet készít, akkor elsősorban inkább a versekhez nyúl. Nyilván ez lehetne az a terep, ahol ilyen álmokat meg lehetne valósítani.

Más élmény, amikor egyedül, egy szál magában áll színpadra az ember. Az is színház, csak más jellegű. Elsősorban a versek, a novellák passzolnak az önálló estekhez. Imádok önálló estezni, nekem mindig külön ünnep, amikor mehetek. Olyan szerencsés vagyok, hogy írok is, öt kötetem jelent meg, a saját verseimből is van egy összeállítás, ami csodálatos élmény, mert ott tényleg igazi megnyilatkozás történik a közönség előtt vagy a közönséggel.

Szoktam is mondani - mert közben beszélgetek velük - , hogy tekintsék ezt az egész estét egy dialógnak. Jó, hogy önök nem válaszolnak nyíltan, nyilvánosan, hangosan, de a lelkükben, a gondolataikban kérem, hogy reagáljanak és válaszoljanak a verseim által föltett kérdésekre vagy kételyeikre. Úgyhogy az önálló est nagyon szép kaland.

Évek óta emlegeti, hogy most már jön a próza. Az hol tart?

Most az orromra is koppintott, de nagyon jól teszi. Azt tudom mondani, hogy várom a tavasz végét, a nyár elejét, a nyár közepét, a nyár végét, amikor föl tudok lélegezni és nincs ez a színházi őrület. Három új bemutatóm volt az idén.

Az idő hiányzik hozzá vagy az ihlet?

Energia is, meg idő is. Megtanulni egy rahedli szöveget, magadévá tenni, hogy akkor is tudd, ha álmodból felébresztenek, ahhoz idő kell. Ahogy az évek szállnak, egyre nehezebben ülepszik meg az agyban a szöveg, tehát egyre több szorgalom, akarat kell hozzá, hogy megmaradjon és biztonsággal tudj bánni vele.

Mikor érezte azt, hogy már nem zavarja a sármos színész és remek előadó kezdeti skatulyája? Noha nem játszott alapvetően ilyen szerepeket - persze, játszott Don Juant - de voltak kimondottan ellenszenves karakterei is.

Sőt, több úgynevezett negatív szerepem volt, bár gyűlölöm ezeket a pozitív-negatív meghatározásokat. De hát ha már itt tartunk, a negatív szerepek izgalmasabbak és bonyolultabbak. Mi az izgalom egy tejfeles szájú, pozitív emberben? Persze félreértés ne essék, örülök, hogy vannak tisztességes, lineáris gondolkodású, egyenes emberek. De az igazán izgalmas feladatok azok, amikor határhelyzetekbe kerül az ember, amikor esetleg egy bűnből próbál kikecmeregni, nyomasztja őt valamilyen tett, és megpróbál erkölcsileg fölülemelkedni, kijönni a bajból, a bűnből, a mocsokból. Ezek az érdekes dolgok. Itt lehet megmutatni sok mindent.

Nagyon érdekes, hogy mivel régóta játszik a Vígszínházban, körbeérik az előadások. Például az Álomkommandóban harminc évvel ezelőtt egy fiatal szereplőt alakított, most pedig az orvost.

Igen, ez érdekes, két darabnál is előfordult. Az Álomkommandó már nem megy, Sík Ferenc rendezte a '80-as évek közepén a gyulai Várszínházban, amit aztán behoztunk a Vígszínházba is, és ott Kern Andrással játszottuk a két főszerepet. Õ a Manót, én pedig a Dr. M.-et, és aztán Szász János a Pesti Színházban szintén elővette a darabot, és ott Adler doktort játszottam, akit korábban Gálffi László alakított. A másik ilyen Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabja, de ott még nagyobb az egyezés, ugyanis Almádit játszom a Marton László-féle rendezésben ugyanúgy, mint tíz évvel ezelőtt a Szinetár-féle rendezésben.

Április elején mutatják be a Földrengés Londonban című kortárs angol művet. Ha jól értem, társadalmi kérdés, a klímaváltozás áll a középpontjában, és ön játssza a főszereplő három lány édesapját, a klímakutatót. Milyen ez a szerep? Zenés darabról van szó?

Ez egy prózai darab, de vannak benne számok, amelyek koreográfiával összekötve szerintem egy kicsit megdobják a darabot. Jók a dalszövegek, változatosabbá teszik az előadást. Egy rendkívül pokróc természetű emberről szól, aki nagy hendikeppel él, ugyanis fiatalkorában egy nagy cég korrumpálta. Egy veszélyes anyagokat kibocsátó cégről van szó, amely ellen élete végéig küzd. Volt az életében egy kis priusz és ez egész életén át bosszantja, gyötri a lelkiismeret-furdalás. De ahogy túlteszi magát rajta, minden erejével azért küzd, hogy a klímaváltozást csökkentsék, megakadályozzák, próbál mindent megtenni tudományos vonalon. Faltörő kosként megy előre a maga igazában. A lányaival szinte nem is tartja a kapcsolatot, azt vallja, hogy neki egész életében csak a szakmája volt a fontos. Õ nem is akart apa lenni, és nem is volt jó apa, hidegen hagyták a gyerekei. Élete vége felé újra összekerül a lányaival. Eltelt húsz év, hogy nem látta a gyerekeit, és akkor történik egy furcsa, nagyon szép találkozás.

Úgy tűnik, ez egy bűnből kifelé tartó férfi története.

Pontosan. De nemcsak a bűnről, hanem egy bonyolult, különleges emberi helyzetről van szó, és nagyon izgalmas egy ilyen őrült embert eljátszani.