Az ember munkája iránti szeretetet tartja a legnagyobb inspiráló erőnek Csík János előadóművész, a Csík zenekar vezetője, akit március 15. alkalmából a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel tüntettek ki kimagasló színvonalú munkájáért.
Valóban nagyon izgalmas, hogy a könnyűzene közönsége találkozik a népzenével és fordítva, de nincsen önökben egy kis rosszérzés, hogy egy szakmailag is megbecsült közel két évtizedes múlt után a könnyűzenei feldolgozások révén sikerült még szélesebb körben ismertté válniuk?Ez nagyon ambivalens érzés, mert ki az, aki nem örül a népszerűségnek. De nem mindig boldog az ember, amikor úgymond mások cipőjébe bújva, már sikeressé tett nótákkal, amit a Kispál és a Borz vagy a Quimby megcsinált, azt újravarázsolva sikeres lesz - ez egy kicsit necces, hogy úgy mondjam. De maga Lovasi András mondta, hogy akkor jó egy feldolgozás és akkor érdemes egyáltalán belekezdeni vagy megcsinálni, ha jobb, mint az eredeti. Sok esetben ilyen visszajelzést kaptunk. Ez mindig vigaszt adott erre a dologra. A másik dolog pedig az, hogy egészséges, bölcs higgadtsággal kell ezt kezelni, és őrizni a kultúránk igazi gyöngyszemét, a magyar népzenét, és mindig megszólaltatni azt is. Ha ezek révén sokkal több embernek tudunk a népzene kicsi virágaiból megmutatni, akkor már megérte. Ez az igazi küldetés, és remélem, sokáig tudjuk még csinálni.
Az utóbbi években mintha színpadi együttessé vált volna a Csík zenekar. Az együttes csinál még ettől függetlenül táncházakat? Megőrizték a táncházas hagyományt is?Sokat vagyunk a színpadon és igazán ritkán fordul elő, hogy táncházat muzsikálhassunk. Van is, amikor már inkább egy másik zenekart hívunk a koncert után, hogy szóljon a táncház, mert mi magunk is egy kicsit fáradtak vagyunk, vagy sokszor néha a közönség nem biztos, hogy azt várja el, hogy akinek épp az előbb boldogan tapsolt a színpadon vagy épp könnyes szeme lett egy adott nótától, hogy most ő muzsikáljon ott neki egy ugróst. Lehet, hogy a közönségnek így is nagyon megfelel, és ezt azért igyekszünk megtartani, de az is igaz, hogy mi magunk is tudunk táncházat muzsikálni. Nem felejtettük el ezt, és nem is akarjuk elfelejteni. Remélem, hogy nem úgy fognak majd minket kezelni, hogy "na, ők már nem is muzsikálnak táncházat".
Huszonkét év után mi inspirál még egy népzenei együttest új anyagok készítésére, hiszen hagyományos értelemben vett új népzene nem születik. Mi az az új, amit egy népzenei együttes keres?Rettentő sok muzsika születik nap mint nap, és tényleg az emberek válogathatnak. Iszonyú zenei dömping van, de mégis az inspirálja leginkább az embert, hogy szeretik. Szeretik, amit csinál, és egyfajta elvárással vannak felé. Várják, hogy még zenéljen. Ez egyfajta furcsa teher és izgatottság is, mert az ember nagyon aggódik azért, hogy nehogy csalódást okozzon. Úgy vagyok vele, hogy már nem is az a fontos, hogy rettentő újat hozzunk, hanem inkább az, hogy meg tudjuk őrizni azt a fajta szeretetet a közönség részéről, amit eddig elnyertünk, és azok a számok, amiket újonnan készítünk, szeretném, hogy minél több oldalon tudja őket megérinteni.
A várhatóan ősszel megjelenő zeneanyagunkon például Juhász Gyula-versek fognak egy zeneszámban szólni, ami alatt persze autentikus erdélyi, nagysajói muzsika szól. Tehát egy ilyen fajta megérintést is próbálkozunk. Tervezünk egy nagyobb, bécsi színpadi produkcióval, ahol egy klasszikus zenekarral közösen készítenénk egy felvételt. Már az alapdallamokat le is adtam a Dresh Quartett cimbalmosának, Lukács Miklósnak.
Hanganyag: Oláh András
