Varga Zoltánnak, vagy, aki a Fradi szurkolóinak mindig maradt és marad: Vargazolinak a futball volt az élete. Sajnos, az lett a végzete is. Péntek kora este, egy budapesti öregfiúk meccsen, a zuglói Kövér Lajos utcában összeesett, s már nem tudták megmenteni az életét. 65 évet élt. A neve örökre ott ragyog majd a magyar futball panteonjában, a valaha volt legcsodálatosabb jobbösszekötők, Kocsis Sándor, Takács II József, Cseh II László, Avar István neve között.
A hivatalos adatok szerint 1945. január elsején, Válon született, ő maga azt mesélte, valójában már december 31-én a világra jött, de csak az újesztendőben anyakönyvezték. Bár Veszprém megyei születésű, hatévesen Pestre, a Veres Pálné utcába költözött, a Ferencvárosban kezdett futballozni tizennégy évesen.
Még 16 és féléves sem volt, amikor (1961. június 27-én) már bemutatkozott nemzetközi mérkőzésen az első csapatban: a bulgáriai Russzében, a Dunav ellen góllal kezdett. A Ferencváros tizenegyében a rutinos "hátország" előtt jó kis csatársor játszott még úgy is, hogy Albert Flórián hiányzott: Landi - Mátrai, Kiss III., Dalnoki - Vilezsál, Kocsis Gy. - Friedmanszky, Orosz, Varga, Rákosi, Fenyvesi dr. Egy hónappal később már bajnoki mérkőzésen is debütált.
Az elkövetkező hét évben összesen 135 bajnokit játszott, az utolsót - talán csak ő, vagy még ő sem tudta, hogy az lesz az utolsó a számára - 1968. szeptember 15-én, a Videoton ellen, Székesfehérváron. Nyert a Fradi 3-0-ra, mint ahogy az azokban az években nagyon sokszor nyert.
Ezért is lett Varga Zoltán a társakkal négyszeres bajnok, egyszeres kupagyőztes, VVK-győztes, VVK-döntős, vagy éppen VVK-elődöntős. Zoli, Varga Zoltán pedig játszott. Mi több, varázsolt. Olyan sok mindent tudott a labdával, amit csak nagyon kevesen, egy olyan korban, amelyben virtuózok futballoztak a magyar pályákon.
Rúgótechnikája, vagy éppen híressé vált ollózásos lövései mindenkit lenyűgöztek. A mozdulatai megmaradtak az emberekben. Akit meg azzal áldott meg a sors, hogy betűkbe formálja az érzéseit, írt róla. A legemlékezetesebben Esterházy Péter, legendás mondatával: "Amikor a Varga Zoli felbőrözte azt a Noskó nevűt."
Lakat T. Károly, a kiváló újságíró a kilencvenes években megjelent Apám regénye című bestsellerében így jellemezte Vargát: "Ő úgy bánt a labdával, ahogy az üvegfúvó formázza a korsót, vagy a vázát, vagy, ahogy a porcelánfestő pingálja tányérra a Viktória mintákat. Mindössze szűk öt esztendőt játszott rendszeresen a Ferencváros első csapatában, mégis legendává tudott válni. Talán éppen azért, amit akkoriban főbenjáró bűnként milliószor vágtak a fejéhez: a közönségnek játszott. Zoli istenáldotta futballzseni volt, öt-hat ütemmel előbb érezte az alakuló akciók formáját, ritmusát, logikus felépítését és végkifejletét, mint bárki más. (Az egyetlen Albert volt ebben éppen a társa)"
Aztán elárult még egy "kulisszatitkot": a szövetségi kapitányok, Baróti Lajos és később Sós Károly azt kérték az édesapjától, a Fradi akkori edzőjétől, Lakat Károlytól, játszassa Vargát fedezetben, mert akkor biztos helye lenne a válogatottban. Mert hát a magyar futballban, ki hinné ma már, "túlkínálat" volt csatárzsenikben. 1968-ban a Ferencvárosban Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi (Katona), az Újpesti Dózsában a Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó, a Vasasban a Molnár, Puskás, Farkas, Fister, Korsós ötösfogat csillogott.
Varga Zoltán nem volt még húszéves, amikor már bekerült Baróti Lajos A válogatottjába, játszott az 1964-es kontinensbajnokság megnyert bronzmérkőzésén. Néhány héttel később olimpiai bajnok lett Tokióban, élete első számú edzőjével, Lakat Károly doktorral. Akit elismert, s akiről tudta, a szurkolók előtt sem titkos, s nem az aranylabdás csatártárs által szított vitában Albert Flórián pártját fogja.
Vargának fura, talán kicsit sérült lelke volt, mindig azt érezte, hogy miközben tízezrek rajonganak érte a lelátókon, a társai nem szeretik igazán. Meg úgy egyáltalán: a futballban nem szeretik igazán. Baróti Lajos állítólag azért nem vitte ki az angliai világbajnokságra, mert attól tartott, Varga kint marad.
