Okosrádió

Meghallgatom Élő adás

Pásztor István: a vége felé közeledik a magyar-szerb megbékélési folyamat

Okosrádió

Meghallgatom Élő adás
  • Legfrissebb hírek
  • Közlekedési hírek
  • Időjárásjelentés
  • Orvosmeteorológia
  • Sporthírek
  • Gazdasági hírek
A magyar-szerb megbékélési folyamat a vége felé közeledik - jelentette ki Pásztor István, a vajdasági tartományi képviselőház és a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke vasárnap a délvidéki Csúrogon, ahol az 1944-1945-ben ártatlanul kivégzett áldozatokra emlékeztek.

Az áldozatok emlékművét két éve állították, akkor Áder János magyar és Tomislav Nikolic szerb államfő is fejet hajtott a második világháborúban és azt követően ártatlanul kivégzettek előtt. Vasárnap politikai pártok, önkormányzatok, civil szervezetek, valamint a magyar diplomácia képviselői és magánszemélyek koszorúzták meg az emlékhelyet.

Pásztor István a megemlékezést követően a sajtónak azt mondta: "ami ma politikailag, közéletileg, emberileg kiszabható feladat, annak a teljesítése szempontjából a megbékélési folyamat vége felé járunk". Kifejtette, hogy ahol lehetett, ott a közösség emlékművet állított, a szerb törvényhozás parlamenti nyilatkozatot fogadott el a kollektív bűnösség elítéléséről, tavaly pedig a belgrádi kormány elfogadta azt a rendeletet is, amely hét évtized után hatályon kívül helyezte a három vajdasági település (Csúrog, Mozsor és Zsablya) magyar lakosságának kollektív bűnösségét kimondó határozatot. Hozzáfűzte, hogy az év végéig befejeződik a magyar-szerb akadémiai történész vegyes bizottság feltáró munkája is, az eredményeket pedig hamarosan bemutatják. "Azt hiszem, hogy az idén már emelt fővel tudunk megjelenni minden emlékhelyen, mert mint utódok teljesítettük azt, ami a feladatunk volt" - szögezte le.

Pásztor ugyanakkor hozzátette, a megbékélés olyan folyamat, amelynek valójában soha sincs vége. "Előttünk áll a két társadalom szembesítése is. Elsősorban a szerb társadalom szembesítése, de önmagunk szembesülése is mindazzal, ami a negyvenes években történt (...) A megbékélés a megnyugvás alapfeltétele. Közösségi és egyéni szempontból is előbb megbékélésre van szükség ahhoz, hogy eljöhessen a megnyugvás fázisa. De haladunk, és ez a fontos" - tette hozzá a politikus.

Teleki Júlia túlélő, a csúrogi megemlékezés szervezője beszédében kiemelte, hogy egyre kevesebben vannak azok, akik emlékeznek még a történtekre. Hozzátette, a gyűjtőtáborok hetven évvel ezelőtt nyíltak meg, az ott lévő embereknek pedig azt mondták, hogy bárhova mehetnek, csak haza nem, mert otthon kollektív bűnösöknek számítanak. Elmondta, a kivégzett áldozatoknak is csak egyetlen bűnük volt: magyarok voltak. A túlélők és a hozzátartozók pedig ma már csak annyit szeretnének, hogy ez soha ne ismétlődjön meg, hasonló tragédia ne történhessen ismét. Pintér Attila, Magyarország belgrádi nagykövete ehhez kapcsolódóan emlékeztetett arra, hogy a tragédiát az is súlyosbította, hogy tilos volt méltó módon emlékezni az áldozatokra.

Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár azt üzente az emlékezőknek: "rajtunk a sor, hogy bizonyítsuk az áldozatok előtt is és értük is, hogy lehet a délvidéki magyarság élete boldog akkor is, ha nehéz, akkor is, ha őseinket ilyen sorscsapás érte, mert van a magyarságnak jövője a Délvidéken". Felolvasott levelében kitért arra, hogy Csúrog a magyarság nemzeti gyászhelye.

A második világháborúban Jugoszlávia német lerohanása után, 1941 áprilisában a Délvidék magyar fennhatóság alá került. Újvidéken és környékén a magyar honvéd- és csendőralakulatok által 1942 elején végrehajtott partizánvadász rajtaütésekben közel 3-4 ezer ember vesztette életét, főként szerbek és zsidók. Az 1942-es "hideg napok" után két és fél évvel, az 1944. október 17-től 1945. február 1-ig tartó jugoszláv katonai közigazgatás idején Tito partizánjainak megtorlásában a becslések szerint legalább 20 ezer délvidéki magyar halt meg. A legvéresebb események színhelye Csúrog, Mozsor és Zsablya volt, ahol szinte a teljes magyar lakosságot kiirtották. A túlélőket gyalogmenetben a járeki gyűjtőtáborba vitték, ahol hat-nyolc hónapot kellett eltölteniük. A nélkülözésekbe több ezren belehaltak, a túlélők soha nem térhettek vissza otthonaikba. A történtekről 1990-ig beszélni sem lehetett.