Okosrádió

Meghallgatom Élő adás

Exkluzív interjú a Jethro Tull frontemberével

Okosrádió

Meghallgatom Élő adás
  • Legfrissebb hírek
  • Közlekedési hírek
  • Időjárásjelentés
  • Orvosmeteorológia
  • Sporthírek
  • Gazdasági hírek
Ma este Budapesten, a Kongresszusi Központban koncertezik a legendás progresszív rockzenekar, a Jethro Tull frontembere, Ian Anderson. Az énekes-fuvolás ezúttal szimfonikus zenekari kísérettel lép fel - így a közönség új változatban hallhatja a jól ismert Jethro-sikereket. Ian Andersont a koncert előtt nyilatkozott az InfoRádiónak.
Magyarországon az emberek önt a Jethro Tullból ismerik, a Jethro Tull pedig nekik a progresszív rockot jelenti. Most mégis egy szimfonikus zenekarral lép fel Budapesten.

Szerintem a Jethro Tullt ismerő embereknek csak egy része köti a progresszív rockhoz az együttest. Mi az évek során a bluestól, a jazzen és a folkon át a rockzenéig sokféle dolgot csináltunk. Hatott ránk a klasszikus zene, a világzene, az indiai, afrikai melódia. A progresszív rock szerintem ezt mind lefedi. Sokak számára viszont az úgynevezett progresszív rock, az, amit a Yes, az Emerson Lake and Palmer vagy a korai Genesis csinált.

A Jetrhro Tull szerintem nem illik ebben a kategóriába. Én egy akusztikus zenész vagyok már tinikorom óta, bár sokan úgy ismernek, mint aki egy zajos rockzenekarban játszott. Az első szerelmem azonban az akusztikus zene.

Egy szimfonikus, vagy kamarazenekart másként nem is lehet leírni, mint akusztikus zenekart, olyan emberek gyülekezetét, akik mesterek által, nagy szeretettel megalkotott hangszereken játszanak, mindenféle elektronikai trükkök nélkül. Persze használunk elektronikát is. De ha kikapcsolják az áramot, akkor még mindig lehet hallani, hogy mit játszunk.

Hogyan tudja ezt összeházasítani a Jethro-dalokkal? Egyáltalán milyen számokat ad majd elő?

A régi nagy Jethro-slágerek keverékét, szóló zenémet és még stúdióban fel nem vett új anyagot fogunk játszani. Elhangzanak majd olyan nagy slágerek, mint az Aqualung, a Lockomotive Breath és a Budapest című dal is, tehát sok olyan dal, amit a rajongóink ismernek. Sokféle dolgot játszunk majd. Viszont megpróbáltam ügyesen, új ruhába bújtatni a Jethro-számokat. Tehát nem azzal próbálkoztam, hogy egy szimfonikus zenekar kísérjen egy rockegyüttest. Ezzel a Metallica és a Yes is kísérletezett, és szerintem kudarcot vallottak. Nem vették észre, hogy rockbandától nem hallani a szimfonikus zenekart, nem hangszerelték át a zenéjüket, nem hagytak teret a másfajta hangzásnak. Nem így kell dolgozni, úgy kell nekilátni, hogy átgondoljuk, miként adhatunk értelmes anyagot a zenekarnak és egyenlőként kezelni azt.

Új hallgatókat akar megnyerni, vagy bízik abban, hogy a régi rajongók követik majd ebbe az új kalandba?

Nos, sok helyen léptem már fel ebben az új felállásban a világon, és szerintem a közönség 95 százaléka a Jethro Tull rajongók közül kerül ki. Szerintem a legtöbb néző úgy jön ezekre a koncertekre, hogy azt gondolja, szimfonikus zenekarral megtámogatott Jethro Tull koncertre megy. Szándékosan úgy utalok ezekre a fellépésekre, hogy Ian Anderson a Jethro Tull nagyzenekarra hangszerelt zenéjét játssza, mert a többi tag nem lép fel velem. Velük a jövő héten játszom majd több európai helyszínen. Õk hangos rockerek, és nem a legjobb partnerek erre a projectre. Ez nem az ő hibájuk, ők egyszerűen a hangos zenével nőttek fel.

Az előbb már burkoltan utalt erre, amikor az elektronikai trükkökről, sample-okról beszélt. Kicsit provokatív a kérdés: manapság a fiatalok körében világszerte a hip-hop a legnépszerűbb zenei forma, vajon ön képes megszólítani őket, vagy inkább egy idősebb nemzedékhez szól?

Szerintem a hip-hop kifejezetten amerikai zene, és nagyon elkeserít, hogy a távol-kelettől Nagy-Britanniáig sokan úgy érzik, hogy le kell másolni a zenéjét, a stílusát, a hozzá kapcsolódó viselkedést, a ruházkodást, a hozzá kapcsolódó ékszereket. Engem nagyon idegesít, hogy a hip-hop követendő divattá vált. Én sokat tanultam a kezdetben a fekete amerikai bluestól, de semmiképpen nem akartam örökre blueszenész maradni. Ez a zene egy másik kultúrából származik, ezt másfajta emberek játsszák. Én szeretem a bluest, érzelmileg és zeneileg sokat adott nekem, de nem akarok egy másik kultúrát lekopírozni. Személyesen nem élvezem a hip-hopot, iszonyatosan agresszív, erőszakos és hihetetlenül gyökér. Mindenki ugyanúgy próbál gesztikulálni, mozogni, ez borzalmasan gyerekes.

Különben is, ez egy nagyon régi zenei forma, hiszen a rap, a hip-hop alapja a hetvenes évek végén jelent meg. Majdnem olyan régi, mint a szintetizátoros zene. Ezek az emberek tehát semmi újat nem hoztak. Egyébként is, a legtöbb modern zenei zsáner nem fejlődik sehova, csak az arcok változnak. Egy mondatban se említsenek a hip-hoppal!

Tehát nincs esélyünk arra, hogy egy hip-hop sztárral készült duettben halljuk?

Abszolúte semmi! Mert olyan gyerekes, hogy semmi jót nem tudok mondani róla.

Akkor ön szerint a zenének boldoggá kell tennie az embereket és szórakoztatni kell?

A zene azért van, hogy kihívást jelentsen a kialakult normákkal szemben. Én a zenémmel nem csak az emberek kedvére akarok lenni, néha olyan zenét akarok szerezni, amely nagy feladat elé állítja a hallgatót. De általában vidám, barátságos fickó vagyok, bár néha ellened fordulok, mint egy harapós kutya.

Már sokszor játszott Magyarországon, még egy dal is szól Budapestről. Mi az, ami visszahozza?

Nos, hát azért jövök ismét, mert nagyzenekarral még nem léptem fel Budapesten, míg a világ sok más helyén már igen. És szeretek más zenészekkel játszani. Ezen a turnén, barátom Strucz András lép fel velem, ő állítja össze a budapesti és bécsi koncerten fellépő kamarazenekart, de emellett játszik velem egy fiatal New York-i hegedűművész, Lucia Micherelli, aki érti a rockot, a folkot és a jazzt is. Szokatlan ez egy klasszikus zenésztől, hogy más zenékre is ennyire nyitott legyen.

Még mindig szokott fél lábon állva fuvolázni?

Hát igen, néha tudatosan előadom ezt, mert ott áll előttem néhány fotós, és ha ebbe a pózba vágom magam, akkor meglesz nekik a kép, amit akartak, és akkor végre békén hagynak. Kicsit olyan ez, mint amikor a kutyának adunk egy csontot, az meg elszalad vele, hogy elássa. Máskor észre sem veszem magam, és fél lábra állok. Ez egy fajta márkajegyem. Persze egyáltalán nem fontos dolog, de szórakoztató. És az különösen érdekes, hogy megtudtam, hogy a folklórban, a mitológiában is sok fél lábon álló fuvolással találkozni. Például ott van Krisna, vagy két-három indián isten, és még Pánt, a görög istent is sokszor fél lábon állva ábrázolják.

Önről azt is tudni, hogy több macskája van és nagyon szereti őket. Magával jönnek a turnéra?

Nem, a macskák általában nem szeretnek utazni, és büntetés, nem pedig pihenés lenne, ha magunkkal kéne vinnünk őket. Különben is, nagyon szigorú szabályok vonatkoznak az állatok utaztatására. A macskáim olyan haverok, akik otthon várnak. Mindig várom, hogy megint velük lehessek. A feleségem azonban a kutyákat szereti. Van is egy nagy kutyánk, aki nem igazán kedvel, mert tudja, hogy nekem a macskák a kedvenceim.