Okosrádió

Meghallgatom Élő adás

Tátrai Tibor: Kitaláltuk, hogy csinálunk egy nagy bulit

Okosrádió

Meghallgatom Élő adás
  • Legfrissebb hírek
  • Közlekedési hírek
  • Időjárásjelentés
  • Orvosmeteorológia
  • Sporthírek
  • Gazdasági hírek
Ismét összeáll, igaz, csak egy koncert erejéig a legendás Tátrai Band december 18-án. Elsősorban azokat a dalokat játsszák majd, amelyeket ismer és szeret a közönség - mondta az InfoRádiónak a koncert előtt Tátrai Tibor, aki egyúttal visszaemlékezett pályafutása nagy pillanataira és azokra a zenésztársakra, akik már nincsenek vele, de hatásuk a pályájára meghatározó.
Az élet egy nagy játék - legalábbis Tátrai Tibornak az. Hogyan kezdődött ez az egész?

A nagymamámmal laktam, mert a szüleim azok összerúgták a port és széthúztak, én pedig két szék közül a földre estem. A egész fiatalságomat Angyalföldön töltöttem el egy kis lakásban a nagymamámmal, aki nagyon-nagyon tisztességes öregasszony volt: ő volt az első magyar női művezető, az Orion gyár hangszóróműhelyének a vezetője. Amolyan "parasztkáder", akit toltak előre. Az Orion gyár hangszóróműhelyének volt a vezetője.

Az erkölcsöt meg az életet ő tanította meg nekem, de volt közöttünk egy kihagyott generáció, és ezt szeretettel hidaltuk át. De egyszer csak eljött az a pillanat, mint minden gyermek az életében, hogy próbálgatja a szárnyait, csapdos a fészek szélén, és vagy leesik, vagy nem, de megpróbálja.

Ebben az időben rettenetesen érdekelt a gitár hangja. Volt egy zenekar, a Shadows, egy gitárzenét játszó angol banda, és ez engem olyan szinten elvarázsolt, hogy semmi más nem érdekelt.

Már az általános iskolában is baj volt ebből, őrölten beleszerettem a gitár hangjába, és gyártottam magamnak hangszereket fejes vonalzókból, deszkából, horgászzsinórból meg minden másból. Az volt a lényeg, hogy pengetni lehessen. Hetedik és nyolcadik előtt nyáron elmentem dolgozni, kerestem 300 forintot, a nagymamám adott még hozzá 500-at hozzá, így lett meg az első gitár - még mindig megvan.

Így aztán már benne is voltam a dologban. Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás, próbálkozás. Abban az időben villámgyorsan alakultak zenekarok. Ha már két tag megvolt vagy valaki be tudta hangolni a gitárját, már lehetett zenekart csinálni - így van ez a mai fiatalokkal is. A vágy közös, hogy együtt dübörögjünk egy jót vagy csináljunk valamit.

Hallgatták a nyugati rádiókat és próbálták lemásolni azokat az akkordokat, amelyeket például a Shadows játszott?

Akkor nagyon szamizdat módon működött ez a fajta zene, minden fiatal kezdett átvedleni: először fülig csúszott le a séró, aztán még tovább, felkerült egy-egy virágmintás ing, aztán a farmergatya és egy tornacipő.

Bár nem ez volt életemnek a legszebb időszaka, de nagyon szerencsés voltam, amikor 1968-ban, 16 évesen egyik pillanatról a másikra elkerültem egy Radics Béla-koncertre.

A Sakk-Matt együttessel játszott. Akkor még nem tudtam, milyen kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Egyrészt rettenetesen tehetséges volt, másrészt keményen dolgoztatta a zenekarát. Ez azt jelenti, hogy akkor a Sakk-Matt minden délelőtt szigorúan próbált, tanulták az új számokat és gyakorolták a régieket. Nem azért, mert nem tudták eljátszani, hanem azért, hogy minél szebben, minél briliánsabban játsszák el - ez volt a cél.

Miután láttam Radicsot gitározni, másnap már nem nagyon lehetett eltuszkolni az iskolába. A szüleim, pontosabban az édesapám rettenetesen megreccsent ettől, meg a nagymamám is, de nagyon erőszakos voltam, és egyszerűen nem voltam hajlandó mást csinálni, csak gitározni. Mindenféle szankciókkal próbálkoztak...

De nyilván nem volt semmi foganatja...

Nem, csak megacélozta a lelkemet. Pedig tulajdonképpen lehet, hogy jót tettek nekem azzal, hogy megpróbáltak visszafogni, mert így még vadabbul kitartottam. Nem érdekelt semmi más, gyakorlás és Radics Béla, cipeltem a gitárját, és nagyon nagy szerencsém volt, mert gyorsan a barátjának fogadott, és egy év múlva már a zenekarában gitároztam.

Úgy tudom, ez Radics Bélánál nem volt egyszerű folyamat. Állítólag nem könnyen fogadott a szívébe embereket.

Béla hirtelen lett nagyon nagy sztár, és körbevették zenészek, nagyon jó zenészek is, én pedig csak kis lurkó voltam. Ennek ellenére én voltam az első szólógitáros, akit bevett a bandába, és annak is kezelt. Nem azt mondom, hogy végigráztam az egész estét, mert az Béla dolga volt, de tíz nótából hatban-hétben csavarhattam egyet. Ez egy fiatal srácnak hihetetlen nagy lökést ad.

Nemrégiben játszottunk a József Attila kultúrházban, Angyalföldön, egészen közel ahhoz a helyhez, ahol az édesanyjával élt. Van egy szobra, odamentem és megpacskolgattam a lábszárát, hogy köszönök neked, Bélám, mindent - és ezt halálosan komolyan is gondolom. Lépjünk egy kicsit az időben. Jött az első komoly zenekar, a Kárpátia.

Ennek is van köze Radicshoz, mert kirúgta Harmat Albit, aki egyébként nagyon-nagyon jó énekes és bonviván volt a pécsi színházban. Tökéletes volt az operettekben is, nagyon képzett, szép hangja volt. Õ csinált egy zenekart, amibe én valahogy belekeveredtem, nulla felszereléssel, pedig voltak komoly jelentkezők, mégis engem választottak.

Ez volt az első olyan zenekar, ahol már pénzt kaptam, magyarul profi zenész lettem. Letettem a minimál OSZK-vizsgát - ez is egy érdekes történet. Kovács Andor dzsesszgitáros, aki már meghalt, volt akkor az OSZK-ban a gitártanár és gitárfelügyelő, hozzá kellett bemenni vizsgázni.

Vittem a kis piros gitáromat, leültem, az öreg hanyatt dőlt, és azt mondta: na, akkor fogjon egy D-moll septin 9-est. Ránéztem, mondom, azt én nem tudok. Mondott még két-három akkordot, a válasz mindig ugyanaz: nem tudok. Hát, azt mondja, akkor mit tud? Mondom, ezt, és eljátszottam a gitár boogie-t. Azt mondja, jó. Kész, megkaptam a papírt. Magyarul az akkori szabályokat kikerülve vagy áthágva vagy figyelmen kívül hagyva egyszer megkaptam a papírt úgy, hogy még nem tudtam egy akkordot sem rendesen lefogni.

Volt Magyarországon még egy olyan zenekar, amelyik igen felborzolta a kedélyeket, ez pedig a Syrius volt. Erre hogyan emlékszik vissza?

Akkoriban volt a Syrius együttes - és volt az összes többi banda. A Syrius nem popzenét játszott, szembe ment mindenféle szélnek és fuvallatnak. Õk már akkor a maguk kialakult, nagyon magas szintű fúziós zenéjét, vagy nem is tudom, mijét játszották.

Orszáczky Miklós (Jackie) volt a központi személyiség, aki irányította a zenekart, írta és hangszerelte a nótákat, kiválogatta azokat a nagy rhytm and blues elemeket, amiket megtanultunk még a saját számunkon kívül.

Egy évig turnéztak Ausztráliában - ami akkor csodával határos dolog volt - és az ausztrálok azt kérték, hogy vegyenek be egy gitárost is - ez a hetvenes évek elején eléggé bevett dolog volt. Hazajöttek, és Jackie körbeszaglászott, figyelgetett, és annak ellenére, hogy voltak már nagyon nagy nevek Magyarországon, akiket meg tudott volna fűzni, engem talált meg.

Azonkívül, hogy nagyon nagy megtiszteltetés, egyben hihetetlenül nagy próbatétel is volt. Az első próbán Pataki Laci, aki nyilvánvalóan nem engem gondolt az igazinak, mindjárt adott egy olyan feladatot, amit nem hogy megoldani nem tudtam, de meg sem értettem. Mondtam is a próba végén Jackie-nek, hogy "te, Miki, ez nekem nem fog menni, ha lehet, hadd ússzam meg, mert csak beégek". Olyan szintű letolást kaptam, de olyan magas szintűt, káromkodással kombinálva! Azt üvöltötte, hogy nem gondolta, hogy ilyen kis műmájer tökfej leszek, hanem azt, hogy majd megpróbálok felnőni a feladathoz.

E átlendített, és megvívtam a számomra nagyon nagy feladattal, áttapostam, átgyűrtem magam rajta, és attól kezdve szeretett, elfogadott tagja lettem a zenekarnak. A kollektíva, a légkör ugyanis elképesztően kellemes volt a Syrius együttesben, Pataki Lacival pedig a mai napig is nagyon-nagyon jó barátságban vagyunk. Mindig felemlegetjük, hogyan kezdődött annak idején.

Azután számos zenekar következett. Mennyiben volt mindegyik kihívás? Mennyiben kellett más Tátrai Tibort mutatni ezekben a zenekarokban?

A zenekarok általában más-más muzsikát játszanak, és ebbe én valahogy úgy folyok bele, hogy különösebben nem változom. Nagyon szerencsés konstelláció, hogy én úgy gitározom, hogy az egy kicsit rhytm and bluesos, egy kicsit bluesos, egy kicsit jazzes és egy kicsit rockos, de semelyikből nem a tökéletes, abszolút letisztított, lekristályosított stílus. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy én nagyon-nagyon korán rájöttem: nem szeretnék megtanulni mindenféle figurákat a világ híres gitárosaitól, mert akkor előbb-utóbb olyan leszek, mint ők.

Elkezdtem a saját dolgaimat kiépíteni, és szándékosan nem tanultam meg soha semmit. Pedig abban az időben még a zenekarok nagyon sokszor játszottak híres rhytm and blues nótákat is. És tudok alkalmazkodni, és szeretek is.

Ha elkezdjük külön-külön végignézegetni a bandákat, amelyekben játszottam, a népszerűségtől eltekintve a muzsikájában mindegyik megpróbált valamilyen új utat követni. Vegyük például a Hobo Blues Bandet: amikor elkezdtünk melózni, egy pillanat alatt összehoztuk a Vadászat lemezt Póka Egonnal, és ez a mai napig meghatározó lemeznek számít Magyarországon, különösen a szövegét tekintve, amelyhez a zene is elképesztő szépen alkalmazkodott. Nem véletlenül jött annyira be, mert nagyon összestimmeltek a dolgok.

Aztán mindenféle egyéb próbálkozásaim után megalakult a Tátrai Band, aminek ugyan volt előzménye is, de amit mindenki ismer, az a Charlie-val közös Tátrai Band. Az például úgy indult el, hogy bementünk Dorozsmai Péter stúdiójába Pálvölgyi Gézával. Géza fogott pár akkordot, Dorozsmai elindított valamilyen kis dobprogramot, Charlie pedig rákezdte: "take it easy, take it easy, baby", én egy kicsit rámozogtam, és ez a nóta lett a "Take it Easy, Baby" - a Tátrai Band egyik meghatározó, kezdeti nagy darabja. Említette, hogy a Tátrai Bandnak volt előzménye, amelyről kevesen tudnak, még a Charlie előtti korszak.

Volt egy olyan zenekar, amelyben Vertig Józsi énekelt, egy nagyon fiatal, nagyon tehetséges srác, aki később autóbalesetben meghalt. Ez a Tátrai Band nagyon pödrős, gyors rocknótákat játszott volna, de amikor Józsi meghalt, akkor ezzel teljesen leálltam, és egy darabig nem is gondolkodtam saját zenekarban. Pedig Kovács Tomi, aki szintén elröppent, rettenetesen presszionált, hogy csináljunk egy Tátrai Bandet, és aztán Charlie-val is hajlandó volt ezt bevállalni a nagyon sok munkája ellenére.

Szerintem egyébként nagyon jól tette, mert a Tátrai Band indította el az itthoni karrierjét. Egyik lemezt csináltuk a másik után, már a tizenvalahánynál tartottunk, és fantasztikusan gyönyörű időszakokat éltünk át.

Egyik pillanatról a másikra bekerültünk a nagy sportcsarnokokba a kis kultúrházakból, és szerintem jól is kezeltük a dolgokat. Sokáig nagyon jól működött a dolog, de aztán, ahogy ez lenni szokott, minden jó elkezd egy kicsit megszokottá válni, és akkor már nincs benne elég tűz, nem elég izgalmas.

Most nemcsak a színpadról beszélek, hanem az élet egy dolgairól is. Szép lassan mindenkinek lett valami más dolga. Charlie megcsinálta a Charlie Bandet, nekem akkor indult a Bumm-bumm együttes, indult a Latin duó. Valahogy szétcsúsztunk, egyre kevesebb bulit csináltunk, aztán egyszer már csak egyet sem - ez volt tíz évvel ezelőtt.

Mennyire volt "veszélyes" olyan jellegű zenével színre lépni, amilyent a a Tátrai Band játszott?

A legérdekesebb ebben a dologban az, hogy semmiféle imázsgyártás nem volt, nem ütöttünk rá nagy okosan a homlokunkra, hogy megálmodtuk, mi legyen, köszönöm, Uram! Egyszerűen csak leültünk a stúdióban, elkezdtünk játszani és egy pillanat alatt megszületett a zenekar hangulata, stílusa. Egyszerűen csak dőlt a nóta. Tulajdonképpen akkor még nem én írtam a legtöbb dalt, hanem Pálvölgyi Géza.



Az első turnénk katasztrofális volt: 14 ember jött el Kazincbarcikán, szóval gyalázatos volt az első lemezünk, az Illúziók nélkül bemutatója. Aztán csináltunk még egy lemezt, mert rajtunk nem lehet kifogni. Megcsináltuk A küszöbön túlt, amelyen volt egy olyan nóta, amelyikről Géza megkérdezett, hogy "te, Tibuszkám, rátegyük ezt egyáltalán? Mert kicsit olyan táncdalfesztiválos." Mondom, de, nagyon szép kis nótácska, bár picit tényleg táncdalfesztiválos.

Melyik ez a dal?

Ez a dal a New York, New York. Ahogy ez fölkerült a lemezre, valamilyen robbanás történt a médiában, mert erre rágyógyult az összes rádió, és onnantól kezdve volt olyan, hogy három adón is ment a New York, New York. Gyönyörű időszak volt, és onnantól kezdve már nagyon nagy volt a szánk, sportcsarnokokban turnéztunk, és pillanatok alatt a legnépszerűbbek közé kerültünk, úgyhogy tényleg nagyon-nagyon jó időszak volt ez a Tátrai Band számára. És ennek a folytatása az, hogy most megint összecsapunk.

{{video:http://youtube.com/v/lwkcukYufJs}}

4

Beszéljünk akkor most erről a decemberi dátumról, hiszen ismét összeáll a Tátrai Band - egyszer és többet nem. Miért?

Mert úgy találtuk ki eredetileg, hogy csinálunk egy nagy bulit. Csontot rágogatni vagy a szegény rókáról cibálni le a bundákat különben sem az én stílusom, én nagyon szívesen váltok bandát is, stílust is, mindent, ugrok azonnal tovább. Kitalálok valamit magamnak, és nem próbálom feléleszteni, leporolgatni az elhalkult dolgot.

Ez a Tátrai Band most a tízes számrendszer csapdájában jött össze: tíz év, húsz év, tattarattata, ezt nem lehetett kihagyni, és amikor elkezdtünk erről beszélgetni Charlie-val meg Pálvölgyi Gézával, akkor pillanatok alatt visszajöttek a régi emlékek, elkezdtük hallgatgatni a régi zenéket is, és újra megteltünk ezzel a dologgal, minden újra visszajött.



Nem hallgattam Tátrai Band lemezt rendszeresen, legföljebb időnként egy-egy nótát, egy egész lemezt biztos nem hallgattam végig vagy tíz éve, de nagyon jó dolog, hogy ebbe belekaptunk. Úgy gondolom, hogy erre a közönség is biztosan rágyógyul, mert egy egész generáció mozdult meg rá annak idején is, és úgy gondolom, hogy az én korombeli srácoknak már nagy fiaik és lányaik vannak, és ha ők hallgatták otthon - és kötelezően hallották, mert a papa vagy a mama ezt hallgatta -, akkor az ő fülükbe is belebújt valahogy. Ezért remélem, hogy több generációs közönség lesz a bulin.

Olyan zenészekről beszélünk, akik folyamatosan koncerteznek, játszanak, járják az országot. Milyen egy próba?

Van egy lista az elképzelt műsorról, van rajta harminc nóta, és ezt mindenki szépen megtanulja otthon 110 százalékosan, aztán elmegyünk a próbára, ahol leülünk, kávézgatunk, dumcsizunk, és eljátsszuk a nótákat, és mindjárt elsőre mindegyik úgy szólal meg, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Onnantól kezdve már csak azzal foglalkozunk, hogy mit szeretnénk esetleg megváltoztatni a számon vagy, hogy írjunk-e hozzá plusz részt vagy megmozgassuk-e kicsit a tempót vagy egyáltalán. Ilyen egészen finom kis apróságokkal bíbelődünk már.

Mire a próbához elérünk, már nem az lesz, hogy próbáljuk eljátszani a számot, hanem már újra összejövünk és kezdjük a régi dolgainkat, kezdődik a hülyéskedés, a poénkodás. Sajnos, a legnagyobb humoristánk, Kovács Tomi elrepült, pedig ő volt ennek a motorja. A Tátrai Bandben elég rendszeres volt a magázódás. Magázódva beszélgettünk, urambátyám szinten kommunikáltunk egymással, és ez olyan kellemes poén volt, mert mindenki lófarkas, szakállas, hippi fazon volt abban az időben, különösen húsz évvel ezelőtt, mégis magázódva beszélgettünk.

Akárki került be a köreinkbe, elájult, nem értette, hogy itt milyen a kommunikáció, és ez egy nagyon jó színfolt volt, és Kovács Tomi abszolút uralta a dolog lelkét.

Mint tudjuk, ő írta az összes szöveget - ez sem volt egyébként semmi. Azt mondja Tamás, hogy megpróbál szöveget írni. Mondom, Tomi, szöveget írni nem olyan egyszerű. De hát ő újságíró is volt, mondja, az is csak betűk meg szavak. Jó, mondom, oké, próbáld meg.

Hát, elég meghallgatni az Illúziók nélkül című lemezt, hogy mindjárt mivel kezdett, az első szövegével már ledöntött mindenkit a lábáról, úgyhogy ezzel nem volt probléma, sőt, kimondott büszkeség volt, hogy a Tátrai Bandnak lett egy szeretetteljes gondolati vonulata. Nincs benne tolakodás, nincs benne politizálás, nincs benne a másik ember kikezdése, semmi nincs, csak egészen mély emberi érzelmek szavakba öntve.

Hogy építették fel a műsort? Mi volt a cél? Az, hogy olyan dalok hangozzanak el, amelyeket a legtöbbször hallottak az emberek a rádióban, vagy lesznek olyan zenék is, amelyek nem voltak " túljátszva", de nagyon kedvesek a zenekarnak?

Azt mindjárt az elején megbeszéltük, hogy nem okoskodunk, nem mi találjuk ki, mit akarunk játszani, hanem elővesszük a lemezeket, és végigvesszük, mik voltak a slágerek. Ez szerintem a legtermészetesebb dolog.

Nyilvánvaló, hogy a mi kis közönségünk a New Yorkot, New Yorkot, a Küszöbön túlt, a Hajnali szelet, a Titkos szerelmet vagy az Utazás az ismeretlenbet szeretné hallani, és ezeket jó is játszani, mert eleve úgy csináltuk meg. Benne van a lehetőség a nótáinkban, hogy szabadságot adnak, el tudok szállni, improvizálgatni, amit nagyon-nagyon szeretek. Csodálatos dolog, amikor fönt van egy tíztagú banda, és megy egy ritmus, és én arra rárögzítek. Pláne, ha valamilyen refrénhelyzetben, amikor már Charlie és a vokalisták is beindulnak, akkor én vicsorgok és megőrülök - ezek a legszebb pillanatok az életben.

Ez a koncert hogyan marad meg? Csak az emberek emlékezetében vagy esetleg lesz-e CD, DVD?

Mindenféleképpen rögzítjük, sőt, arra is nagyon komoly igény merült fel, hogy élőben közvetítse valaki a koncertet, de ebben az ügyben több érdek ütközik. A szervező az szeretné, hogy telt ház legyen, de ha a koncert élőben megy a tévében, akkor félő, hogy sokan otthon maradnak. Ami engem illet, ettől nem félek, de mindenképpen nagy feszültséggel járna; nem játszottunk már tíz éve, és akkor fölmegyünk a színpadra, a tévé élőben közvetíti, a helyszínen mit tudom én, mennyi ember...

Jobb, ha fölvesszük, utána megkeverjük szépen a mai igényeknek megfelelően, és abból majd lesz DVD is, meg a televízió is be fogja mutatni.

Hanganyag: Szépvölgyi István