Okosrádió

Meghallgatom Élő adás

Berecz András: \"Mások nélkül boldognak lenni képtelenség\"

Okosrádió

Meghallgatom Élő adás
  • Legfrissebb hírek
  • Közlekedési hírek
  • Időjárásjelentés
  • Orvosmeteorológia
  • Sporthírek
  • Gazdasági hírek
A magyar sörkultúra gyökerei megtalálhatók a Volga menti csuvasoknál - mondta az InfoRádió Aréna című műsorában Berecz András ének- és mesemondó, aki a közelmúltban jelentetett meg dupla CD-t rokondicsérő csuvas sördalokból. A művész kiemelte: a magyar nyelvnek sok erénye odaveszett, de a mesékben, mint egy természetvédelmi területen, túlélik a nehézségeket. Hozzátette: a mese súlyos és fontos dolgokkal hajlandó csak foglalkozni. Berecz András szólt arról is, szeret vonattal utazni, mert az olyan számára, mint a munkahelye.
Szereti a sört?

Menet közben megszerettem. Amúgy inkább borivó vagyok, de mivel borfesztiválra sokat hívtak Pécsre, már annyit énekeltem borról, már annyit hallottam bort bemutatni, annyi mesét mondtam a szőlőről, hogy az egyensúlyomat visszanyerjem, már kíváncsi voltam, a sörrel mit tudnék kezdeni.

Természetesen azért kérdeztem ezt, mert több mint negyven sördal szerepel a legújabb lemezén, méghozzá Volga-menti csuvas sördalok. Vajon miért hallunk egyáltalán kevesebbet sördalokról, mint bordalokról?

A magyar sörfőzés eltűnt, nyomaiban maradt csak meg, például éppen Csuvasföldön. A német ipari sörgyártás az olyan praktikus és annyira kitalált műfaj, hogy az tulajdonképpen lesöpörte a házi sörfőzést. Ezelőtt száz évvel még főztek háznál sört, de Gyergyóban még cukros sört főznek, van mézes sör, a méhészek például az emberiség legrégebbi bódító italát, a mézsört készítik, aminek méz, víz és néha komló az alkotóeleme. Tehát valamikor mi is főztünk, mert pusztai nomád korszakában egy nép csak a más borát ihatja, tehát kereskedésből, de a sört el tudja készíteni a pusztai vándornép is.

Igen, a borhoz le kell telepedni, mert ahhoz szőlőt kell termeszteni.

Ahhoz le kell, ott mese nincs, de akár, mondjuk például egy évig választ magának egy szállásterületet egy nép, ott a gabonát elveti, ott árpából kitűnő, rozsból, sőt, kölesből jó sört főzhetett.

Azért érdekes, mert történelmi hagyományok kötődnek a sörhöz, például, hogy nem koccintunk sörrel a világosi koccintásra utalva.

Nagyon sok minden kötődött, csak eltűnt. A régi nevek összeírásakor felbukkan ez a név, hogy Seres, Sergyártó, Sernevelő, ami ugyanazt jelenti. Valamikor nevelték a sört a magyar nyelvben, mint a gyermeket. Benne volt az étkezésben, mint ahogy most is bent van, csak a köszöntő szavak, meg maga a köszöntés elsápadt. Többek között az a legenda fűződik hozzá, hogy amikor Világosnál a fegyvert letettük, örömében az osztrák hadsereg koccantott a sörrel. És még egy érdekes legendát hallottam Gyimesben, hogy a kenyeret is hanyatán fordították. Azóta magyar ember a kenyeret talpára teszi, sörrel pedig nem koccint. Úgyhogy úgy néz ki, hogy ami szép és jó a világban, annak fordítottját átdobják a túloldalra a Habsburgoknak, hogy na, az az, amit kerülni kell.

Nagyon más egyébként a sördal? Nagyon különbözik a sördal a bordaltól?

Van, ami ugyanaz. Tehát a mámor, az bizony hasonlít minden nép költészetében: de jó, hogy elvesztettem egyensúlyomat, de jó, hogy ebből a leányból kettőt látok. Villontól egészen a Kalevaláig egyetemes emberi költészet a bódulat, de van egy különleges ága, ami aztán további száz ágra oszlik, ezt úgy hívják, hogy rokondicsérő sördal.

És ezek a csuvas sördalok éppen ebbe a kategóriába tartoznak.

Illetve az ő sördalaik között van ez a rendkívüli és világirodalomban is ritka állapot, hogy sördalnak nevezik az olyan dalt, amiben a rokonságot dicsérik.

És hogy kapcsolódik össze a rokonság a sörrel?

A hideg téli éjszakákon, mikor rokonvendégséget ülnek, akkor középre teszik a fenyőgyökérből kivájt 15-20 literes söredényt, és mikor az fölgőzöl, mert forrón itták meg régebben, mézesen és forrón a 15 százalékos sört, akkor a nagy rokonvendégségekkor elkezdték énekelni, hogy milyen jó, hogy együtt vagyunk. Az Istentől kapott ajándék, hogy neked rokonod van, hogy akkor vagy erős, ha meg tudod becsülni, és ha két testvér például egymással valamiért összevész, akkor ilyen rokonságdicsérő sördalokkal össze tudták békíteni.

Engem igazából ez izgatott, úgyhogy annyira összetartozott a két jelenség, hogy egy idő után már sördalnak nevezték azt is, amiben a sör szó elő sem fordult. Elég az, hogyha azon tűnődik, hogy is tudnám megbecsülni akár magamat kurtítva is a rokont. Ezt a témájú dalt ők elnevezték sördalnak. Serrá Jurri, ez a neve. A sör és a serrá ugyanaz etimológiailag, ez egy bolgár-török szó, tehát csuvasz szó a magyar.

Akkor mondhatjuk azt, hogy ezekben a sördalokban a hangsúly a közösségen, a közösség megtartó erején, az összetartozás fontosságán van?

Igen. Ez az, ami engem felpiszkált, hogy egyáltalán létezik-e, hogy valaki ezt témának választja.

Az is érdekes, hogy egyszer ennek kapcsán éppen arról beszélt, tanulmányozva a magyar népdalkincset, hogy viszont a magyar népdalokban alig szerepel a rokon vagy testvér szó.

Igen, és hamar következtetést is levon az ember az általánosításnak elég síkos mezejére lépve, hogy hát akkor mi nem vagyunk rokontisztelők. Ez sincs így, sokkal bonyolultabb. De az biztos, hogy a magyar népdalok között, mint ahogy szinte a világon minden nép dalai között bátran kereshet valaki rokondicsérő dalt, csak nem nagyon talál. Tehát ezt a témát, mikor a világ kezdetén kiosztották, akkor valahogy előresodródtak a csuvasok, és megkapták ezt a súlyos terhet. Többek között például, ami engem különösen felpiszkált, az a rokondicsérő dalok között egy ilyen ars poeticus költészet. Azon tűnődik, hogy rokonok között hogy tudjam a legalkalmasabb szavakat megválogatni, és ez tiszta nyelvfilozófia. Az egyikben például a szavakat alma héjához hasonlítja, az alma húsa az, amit kimondani szeretnék, de soha nem fogok tudni. Aztán azokat a bennem gomolygó érzéseket, amiket a drága rokonok közt érzek, azt elrohanó patakhoz hasonlítja. És amit abból kimondani tud, azt egy kis vödörhöz. A szó csak vödör. Az az áramló sok-sok finomság tulajdonképpen kimondhatatlan. Ebből a sorozatból az egyik kedvencem például a rokon vendégségkor, mikor a nyelve alá néznek, és vajnak íze gyűl, mert annyira jó, tudja, hogy most már biztos jót fog mondani. Ezt a csikó sörényébe vegyülő tavaszi szél illatához hasonlítja. Hát ilyen bátor és költői hasonlatokért érdemes az embernek még a Föld túlsó oldalára is elkirándulni, mert tanulni nem szégyen soha.

Az egy hosszú út volt, hiszen eleve érdekes az, hogy a sördalnak a gyökereit éppen a Volga mentén, a csuvasoknál lehet vagy lehetett megtalálni, és hát azt tudjuk, hogy egy nagyon szívós kutatómunka vagy keresgélés előzte meg, hogy a CD és az azt megelőző kötet létrejöjjön. Ha jól tudom, hatévnyi munka van ebben. Járt Csuvasföldön is?

Igen. Az én munkám is rárakódik a korábbiakéra. 1896-ban járt kint egy kitűnő kutató, Mészáros Gyula, és Európában ekkora csuvasgyűjtés nem volt, talán nem is lesz. Õ a csuvashiedelmet kutatta és dalokat mellé. Persze dallam nélkül, csak szövegekkel. Utána jött egy Kodály Zoltántól tervezett és megszervezett út, amit Vikár László és Bereczki Gábor végzett el. Erre rakódott rá az enyém, mert nekik felgyűjtött háromszáz csuvas dalukat tanultam meg és azt fordítgattam át énekelhető állapotba, abba a hangsúlyba, abba a szótagszám-világba. És mikor ezzel megvoltam, jött az előszó, de nem akaródzott leírni egy szót sem. Mondom, ha nem látok csuvast, én nem fogok bele az előszóba. És hála Isten, így keveredtem ki, és hát hatalmas élmény volt. Vendégszerető és ünnepelni tudó nép, tenyerükre vettek. Ha véletlen bal felé támadt valami lik a számon, akkor húst nyomtak le, ha jobbra fordultam, akkor sört öntöttek belém, szóval embert próbáló út volt.

Hány lelket számlál ez a csuvas közösség most? Mert azt tudjuk, hogy igen nehezen sikerült egyáltalán ennek a közönségnek fennmaradni vagy megőrizni az identitását az egykori Szovjetunióban, aztán később Oroszország határain belül, különösen olyan évtizedek során, amikor minden arról szólt, hogyan olvasszuk eggyé a különböző etnikumokat vagy hogyan forrasszuk eggyé az etnikumokat.

Másfélmillióan vannak körülbelül. Lehet, hogy vannak kétmillióan így a földkerekségen, mert laknak ők Tatárföldön is, Baskíriában, és nagyon nagy számban Szibériában is elszórva. Egyébként Észtországban is vannak csuvasok, arról van tudomásom, hogy összejárnak és van ilyen kulturális egyesületük. Úgyhogy ekörül elég vészesen alsó létszám ez, és nagy zárvány, mert a nyelvük rendkívüli. Mi tanuljuk iskolában, hogy bolgár-török szavak vannak a magyarban. Én még nem láttam sehol, még jegyzetben sem, még zárójelben sem, hogy és van egy bolgár-török nép, a csuvas. Ott élnek, ahol Julianus barát még magyarajkúakat talált. Tehát a Magyar Királyság tudta, hogy itt van egy folyamatosság. A tatár ellen védekezésül onnan még magyarul beszélőket be tudott volna hívni. De a tatárjárás után ez a társaság eltűnt. Visszatérve a sördalokra, illetve a rokondicsérő dalokra, a mai mindennapokban is megvannak a megnyilatkozásai, megnyilvánulásai a sört övező kultúrának, vagy a sörkultusznak?

A sörkultusz az itt van, és különféle sörfesztiválok léteznek, csak ezek az időben nem gyökeresek, nem mélyek. Engem az izgatott, ami olyan gyökeres.

Ott a csuvasoknál megvan ez a kultusz?

Megvan, sőt, ott ugye először is a csuvas ember keresztény, meg van keresztelve. Alatta van egy - Rettegett Iván óta vannak ők megkeresztelve - az alatt ott van egy muzulmán réteg, mert kazáni tatárok alatt ők voltak muzulmánok. Innen ered, hogy arab és perzsa szavaik is vannak. Ezalatt meg ott van a csuvas ősvallás, ami még most is jelen van, és például Turának, a főistennek sört tesznek oda áldozati italul. Úgyhogy a Jóisten felülről ott azt a fölhabzó sört kell lássa, mert legnagyobb örömükben a csuvasok azt teszik elé. Az ott úgy fölfelhőzik, mikor azt úgy rendesen odacsurrantják, hogy le a kalappal, és akkor aztán ezerféle ima sörrel vagy a komlónál elhangzó eskü.

Az első nyelvemlékük az, hogy "minden kövek olvadjanak és minden komló süllyedjen el, ha még egyszer háborúzunk veletek". Ez egy egészen korai, ez X. század előtti csuvas nyelvemlék. A komló az életükben olyan, mint egy szakrális növény. A világ egyetlen címere az övék, amiben komló van, csak nem alulról nő az ég felé, hanem az égből borul alá. Ezen a népen a sör úgy van rajta, mint egy pecsét, mintha ez volna az identitásuk, ebbe kapaszkodnak.

A magyar rokonságra utalva lehetnek ezek a régi magyar sörkultúra emlékei is egyúttal?

Természetesen. Nem azt mondom, hogy maradéktalanul megtalálható a magyar sörfőzés Csuvasföldön, mert az idő mindent megpróbál. De hogy közelebb áll a közös őshöz, az biztos, éppúgy, mint a népdalaik. Ott megindult az is fejlődni, sok hatás érte és a miénket is, de egy fokkal közelebb van a régi magyar állapothoz, ezért Kodály Zoltán 140 dalt ad a gyermekeknek. Egy kis füzetbe beletömöríti, és az utószóban írja, hogy hát a magunk megismerését mélyíti, tehát elég erős hagyaték ez. Kérdés, hogy fel tudjuk-e venni ezt a szálat, tudunk-e vele bánni, meglátjuk-e benne a nekünk ma is hasznosat - ezek nagy kérdések.

A magyar sörkultúra emlékeire utalva vagy a régi magyar sörkultúrát taglalva az jutott eszembe, hogy ha ez valóban így összeáll egy egységes képpé, akkor nyilván a hazai sörgyárak máris pártfogásukba veszik vagy vették Berecz Andrást, és se szeri, se száma a sörös cégek támogatta fellépéseknek, akár sörfesztiválokon. Vagy nem így van?

Nem így. Ez még eddig nem jött létre.

Idegen lenne egyébként öntől?

Nem, egyáltalán. Nem félek semmitől, ezeket a dalokat azért hoztam el, hogy emberek elé kerüljenek, sőt, azt is bevallom, hogy ez a sörtéma, ez egy kicsit kukac a horgon, mert a sör kedélyes, tehát embereket csábít. Azok az emberek érdekelnek legjobban, akiknek, ha azt kiáltják, hogy kultúra, akkor hanyatt-homlok menekülnek. Ezek az emberek izgatnak engem, mert egy kicsit igazat is adok nekik, mert ezzel a szóval már annyiszor becsapták őket, hogy teljesen jogosnak tartom, hogy hanyatt-homlok meneküljenek, ha valaki azt mondja, hogy egy kis kultúrát hozunk. De ha azt mondod, hogy sör, akkor egy kicsit meg akarnak pihenni, és véletlenül jó dolgok mellé is odaülhetnek. Hol van az előírva, hogyha kedélyes és szép téma a hívószó, akkor mindig árokba másszanak és hitványságot halljanak. Nincs előírva.

Engem az érdekel, hogy hogyan tudok érintetlen embereket például rokonszeretettel megérinteni. Ez izgat legjobban, úgyhogy nem félek ilyesmiktől. Az biztos, hogy a sörgyáraknak írtam én annak idején, hogy támogassanak, mert ezt én egyedül nem tudom megcsinálni. Csuvasföldre nem tudok kimenni, nincs annyi pénzem, de három-négy nyereséget garantálok. Az egyik: a magyar sörfőzés nyomait, azt én fel tudom mutatni onnan. Ma még megvan az a sörfőzésfajta, ami szinte bronzkori emlékekig visszanyúlik. A másik az, hogy a sörtálalásnak olyan eszközeit tudnám idehozni, amik magukban is iparművészeti remekek. Egy teljesen új sörözésfajtát, teljesen új sörkocsmát lehetne pillanatok alatt iderittyenteni. Én még attól is félek, hogy túl jó a gondolat.

És nem voltak erre fogékonyak a hazai sörgyárak?

Én evvel nem értem rá foglalkozni. Engem az izgatott, hogy a költészetüket végre könyvben, illetve most már CD-n, énekelve halljam. A többi nem énrám tartozik, sőt, nem is annyira érdekel. Ezek csak a hozományai. Ez a nem akart rész, ez a forgács.

Nyilván, azért ilyen-olyan módon kapcsolatba kell kerülni ezekkel a nagyobb cégekkel, kell valamilyen marketingmunka, hiszen könyveket CD-ket, lemezeket jelentet meg, és a fellépésekre is valahogy rá kell irányítani a figyelmet. Mennyire idegen ez öntől?

Tulajdonképpen teljesen. Most itt vagyunk decemberben, de nekem a naptárom májusig teli van, és ilyesfajta támogatást nem kapok és nem is kilincseltem érte. Az biztos, hogy mikor CD-t adok ki, akkor viszont kopogtatni kell, mert annyi pénzem nekem nincs. Így is az a helyzet, hogy a gyerekek azon túl, hogy szépen köszönnek, sokszor a nevemet sem tudják. Úgyhogy a családi életből van hiány. Folytassuk egy kicsit a beszélgetést a mesékkel. Kifejezetten felnőtteknek szóló mesék ezek, de vajon a mesemondás, akár folytatva az előzőekben elhangzottakat, mennyire divatos manapság, mennyire van erre fogadókészség?

Egyre jobban. A mese igencsak talpra állt, sőt, úgy látom, hogy komoly növekedésnek indult, mintha új virágkorát élné. Egyre többen mondanak mesét, és sokan belátják, hogy a kultúrában, ha meg kell nézni a pénztárcát, akkor itt újra föl lehet virágoztatni, mert ennél olcsóbb rendezvény talán a Földön nincs. Be lehet fogni jó beszédű gyerekeket, jogdíj, gázsi semmi, és mégis csodák hullanak az ember ölébe. A magyar nyelvnek sok erénye odaveszett, de a mesékben, mintegy természetvédelmi területen, ott valahogy túlélik ezt a sok nehézséget. Egy mesében szinte elvárják, hogy különösen fejezze ki magát valaki, kihalófélben lévő szavakat használjon, és ez jót tesz a szónak is, meg annak is, aki meghallgatja, egy kicsit megfrissíti az embernek az eszét, mert a nyelv az maga a lélek. Azt ismerjük meg, hogy a régiek miként gondolkodtak, ahogy a világot látták, és az embert, mikor egy kicsit van bátorsága kiszállni a maga esze járásából, amikor az fenyegeti, hogy még majd megokosodik. Úgyhogy a mese nagyon nagy lehetőség elmét csiszolni és fölfejlődni egy kicsit az igazi nyelvhez, amelyiknek ideje volt például.

Elsősorban a nyelvben van az erőssége a mesének, vagy azért kifejezetten a mai embert is foglalkoztató problémák, kérdések is tetten érhetők ezekben a mesékben?


Hiszem, hogy mai ember is még mindig kíváncsi a születés lényegére, a halálra, és ami közte van, többek közt például a szerelemre, mert a mese súlyos és valóban fontos dolgokkal hajlandó csak foglalkozni. Vagy közben bukfencet vet vagy egy-egy könnyet is elmorzsol, azt azért ritkán, nyelvet is nyújt, de nem hajlandó lemondani erről, hogy mindenki által érthető módon, igazi kérdésekkel foglalkozzon. Ezt jól körbe lehet írni, tehát ennek az ellenkezőjét is meg lehetne fogalmazni, csak akkor az cáfolat kéne legyen. Tehát nem úgy beszél fontos dolgokról, hogy lehetőleg senki ne értse. Aztán a másik, hogy nem számít semmilyen díjazásra, tehát végtelenül takarékos, és ez, hogy mindenkihez szól, erről aztán hosszasan lehetne értekezni, hogy ez mekkora erény.

Úgy képzeljük, hogy az igazi mesemondók abból a közegből érkeznek, ahol valóban a magyar népmesék gyökere is felfedezhető, Erdélyből, Felvidékről, gyimesi vagy moldvai tájakról. Ön pedig tősgyökeres pesti, ha jól tudom.

Majdnem. Nem tős és nem gyökeres, a vége igaz az állításnak, Pesten születtem, a Vadász utcában. Karinthynak egy novellája, A lányok úgy kezdődik, hogy a lányok a Vadász utcába jártak. Én azt elég jól ismerem, mert ott voltam gyerek. Velem szemben Eiffel mérnök és társai építettek egy szép vásárcsarnokot. A gyerekkoromnak jó része ott telt, a halasok között, odaguggoltam rollerral, és néztem, hogy melyik pontyot emelik most ki, vagy a kenyeret, ha a tejfölöskádba beejtettem, akkor én nyertem, mert tejfölös lett a kenyér, adták vissza, hogy menj innen, fiam.

Pesten születtem, de édesanyám kunhegyesi, édesapám sőregi, és mivel televíziónk nem volt soha, hát mese, az aztán rengeteg! Õk pestiek soha nem lettek, sem a beszédük, sem a gondolkodásuk, úgyhogy, ha egy kicsit merészen fogalmaznék, úgy mondanám, hogy én kétnyelvű voltam, mert pontosan tudtam az otthoni észjárást, í-zést, nyelvi tempót és természetesen mint gyermek, gond nélkül elsajátítottam a pestit, azt is nagyon jól ismertem. De már kisgyerekkorban észrevettem, ha hazahoztam egy új nevet és valami új kiejtést vagy új szót, azt mindig vagy kifigurázták, vagy mondták, ezt hagyd meg a többieknek, ez nem a tiéd. Most állandóan ebben nőni, az érdekes észjárás.

Egy budapesti vagy kifejezetten belvárosi közeg is lehet úgymond inspiráló a mesemondó számára?


Maga az élet inspiráló, akárhova kitesz az élet. Ha színtelen, akkor azért, ha színes, akkor meg megint azért. A meséim azért mégiscsak valahogy nem pestiek. Mondjam meg az egy őszintét. Ezeket az én meséimet, mondjuk Nagykunságtól Moldváig gyűjtöttem össze, meg Gömörtől mondjuk Délvidékig, tehát szinte a nyelvterületnek a szélső zugaiból, még Zalából is, Vasból is. A java rész azonban Erdély. Az kétségtelen, ahogyan Kodály is írta, hogy mit akar a székely dalokkal, felszántani újra az eszünk járását velük, a zenei ízlésünket feltörni újra. A mesében is megkerülhetetlen a székely embernek a leleménye, a nyelvi észjárása, a történetfűzése. Tehát olyan magasra szaladt véletlenül, hogy azt mércének nyugodtan kiteheti az ember.

Hol lehet még manapság meséket gyűjteni? Mert vélhetően a hagyományos paraszti közösségek korszaka, világa azért mindenütt a végéhez közelít.

A mese úgy néz ki, hogy nagyon szívós, és rejtett utakat talál. Most utóbb meseszerű, legendaszerű történeteket gyűjtök az ötvenes évekből. Félig csodás hősök, meg afféle Ludas Matyik, akik a kollektivizálás idején a hatalmat meg tudták tréfálni. Ott bujdosik ez a figura egész Eurázsiában, és azt hittük, hogy valahol eltűnik a tízes-húszas években, de még az ötvenes években is fölütötte a fejét. Barát Jóska vagy Okos Bolond Jóska, Hazug Pista, aki most is él, ott van Baktánál Gyergyóalfaluban, vagy most Zetelakán gyűjtött egy barátom, Horthy Zoli, most adott így szép gyűjtést - ott az hihetetlen. Hát elmagyarázza, hogy a helikoptert hogy találták fel. Mit akarok ebből kihozni? Hogy csuda dolog az idő meg a tér. Amíg van tér és idő, addig mindig van mit kérdezni, mert a távoli ember érdekeset mond énnekem, és a volt dolog mindig érdekes, mert hajlamos arra, hogy eltűnjön a horizontról, és az emberben természetes tulajdonság, hogy kíváncsi.

Szerintem előadható mese vagy próza mindig lesz. Kérdés az, hogy ezek a tündérmesék-e csak a mesék vagy vannak más mesék is. Az én szememben mese az, amikor odaloccsantottak az olaszok a zetelaki komának a repülőjére, és érezte, hogy zuhanni kezd, akkor eszébe jutott, hogy ő csórén jött világra, tiszta mezítelen, ruhátalan, lődörgőbe keveredett ki anyja méhiből, hát akkor úgy is fog meghalni. És akkor a zubbonyát messzire hanyította, letaszította a gagyát, megpergette a feje felett jó erősen, hogy azt is elhányja, és hát csak lassan ereszkedett le a repülő, de egyre lassabban. Nézték az olaszok felülről a repülőről, hogy ezzel mi történt? Hát ott babrál a cigarettával, izzítsa a szivart. Nekiállt ott a csatamezőn, fölötte zúgnak a repülők. Hát ezt éppen megemésztette a koma, mert tulajdonképpen éppen a helikoptert fedezte fel. Jó is, hogy nem zavarták, tudniillik, ahogy megcsavarta a feje felett a gagyát - na hát aztán ilyennek annyi párja van.

A közös hadsereg hajóit süllyesztgették az olaszok, bele voltak jőve. És ez a zetelaki koma lemászott Fiuméba, hogy segít. Hát, mondták, hogy mit tudjanak tenni. Azt mondta, hogy kér két zsák szenet, azt a sorkaira rákötötte, rábogozta, akkor egy nagy vascsövet a szájába vett, és úgy, ahogy volt, mezítelen, lesüllyedt az Adria-tengerbe, ott sétálgatott lent, pipálgatott, szedte a friss levegőt, és hát jöttek az olasz tengeralattjárók. Micsoda? Egy ember sorkain zsák szénnel így sétálgat, így nézelődik? Hát a zetelaki koma intett nekik, hogy valamit akar mondani. Kinyitották az ablakot, a tengeralattjáró ablakait, így azt elvesztették a csatát.

Tehát ez az összes bolondság így együtt egy új hősi eposz, amit estéken gyönyörűen elő lehet adni, tiszta tréfa az egész, nyelvében gazdag, és a fő tulajdonságai ugyanazok, mint a régiekének.

4

Előfordul az, hogy egy meséért nem kell hosszabb utat megtenni, hanem ez a mese, ez az ének, ez a dal egész egyszerűen bejön a városba? Azt mondta egyszer korábban, éppen itt az InfoRádióban, hogy van ám Budapesten jól éneklő, táncoló házmester Bonchidáról.

Igen, ezt pontosan tudtam. Hát jönnek ám erdélyiek, vannak rengetegen! A nagy élményük az az, hogy valaki megérti a tréfájukat vagy nem. Sokszor keresztbe beszélnek, a boltba bemegy, vásárol, és akkor a kedvetlen pénztárosnőnek, hogy egy kis mosolyt csaljon az arcára, egy kicsit görbén szól, csak azért, hogy jó legyen neki. És evvel a lakmuszpapírt be is mártotta a pesti lébe, mert kétféle ember van: az egyik, aki ezen megsértődik, hogy ővele most mit tréfálkoznak, tehát a savanyú káposzta lélek, a másik meg boldog, hogy na végre, valami napsugár ebben a rendetlenségben, úgyhogy bizony, buszon, villamoson, sörözőkben, borozókban, templomkertekben, itt is, meg a metróban csak érdemes az embernek kinyitni a fülit. Különben is, ha az ember hajlamos kinyitni a fülit, előbb-utóbb az élet meghálálja.

Ezzel már a mesét hallgató közönségre tértünk rá. Milyen ez a közönség? Meg lehet ezt határozni? Milyen élményei vannak, mondjuk a legutóbbi évekből a közönséget tekintve?

Nagyon sokféle. Hála Istennek, hogy olyan csámpaszervezéseknek is áldozatául esek, de nagyon hálás vagyok érte.

Ott jobban kell küzdeni?

Hát persze! Nekem nem mondják sem a plakátok, sem a kinyomtatott szóróanyag, hogy mit csinálok, hanem ott van egy már nem szomjas társaság éjfél után, már a szintetizátor és a szaxofon is elhallgatott, és sétáló emberek közé belöknek, hogy hát Andriskám, most kéne kezdeni. És akkor a fele arra megy, hogy valahogy ráncba szedjem az illetőket, hogy higgyétek most el nekem, habár a helyzet nagyon csámpás, nektek nem rossz, ha most leültök, mert ez, amit hoztam, ez szép, sőt, ez is az enyém, ez még a tiétek is, mert öregapátok ezen élezte az elméjét. Hát nem az enyém, ez mindahányunké, csak ezt most jelen pillanatban én tudom, ti még nem. Üljetek le egy kicsit!

Először meg vannak bántódva, hogy ki ez a barom. Akkor utána, mikor előrehajolsz a testeddel, de a fejed hátracsavarodik, ez úgy lassan bekövetkezik, mikor a hamu az ölébe hullik az illetőnek, vagy véletlen már a telefont is leteszi. Hát félbehagyja! Képes félbehagyni a beszélgetést, miközben én mondom a mesét. Ez annyira megható! És mikor már közeledek a mese vége felé, mindenki boldog, kacag, és akkor jönnek oda, hogy ember, ez mi volt? Hát milyen italt hozzak? Mondom, bár tudtátok volna az elején, hogy ez valami, mert már azzal többre mentünk volna. De én elmondom, akár elölről is. Az ilyen közönség a legjobb. Akkor csináltál valamit, megfordítottad őket. Az ilyet annyira szeretem. Nagyon nehezen kezdődik, a legnehezebb megnyerni ezt a csatát, de ha sikerül, hát becsület a mesének!

Ezek azok a helyzetek, amiről azt mondta, hogy van olyan, hogy a mesét kell előreküldenie saját maga helyett?


Ez pontosan az! Most is talán túl sokáig beszéltem, hosszasan magyaráztam, de ez pontosabban van így megfogalmazva valóban.

A napközbeni mesék után jut azért mese otthonra is? Ha jól tudom, akkor négy gyermeke van. Kell-e még nekik mesélni vagy fontos-e számukra a mese?

Ha jól tudom, valóban négy, és kell nekik! Úgyhogy nagyon szeretik, hogyha mókázok. Azt nagyon szeretik, nem is feltétlen mese kell, hogy legyen, most már nagyok a kisebbek is, ők már maguknak olvasnak, de azt nagyon szeretik, hogyha lámpaoltás után valamit csepegtetek, valamit, akár amit a vasúton szedek össze, és olyankor egy nagy baj van, hogy nem alszanak el. Olyankor szokott haragudni a feleségem, mert abból vagy párnacsata lesz, vagy egyéb verekedés. Tehát a megnyugtatás nem megy nekem.

Kisgyerekeknél még csak-csak jut mese, de azért valljuk be, hogy a legtöbb családban az esti mese manapság a televízió. Azért is hozom ezt szóba, mert mindig mondja, hogy ön televíziótlan ember. A közéletben való tájékozódás szempontjából sem lehet fontosak a médiumok?

Hát most már a televízió a számítógépbe is odaszorult. Ha valami hír nagyon érdekel, a gyerekek bemásznak a Windowsba gyorsan az egérrel, és akkor kirágják onnan azt a lapot, ami nekem kell. Még én is egy-két dolgot el tudok intézni ott, tehát nagy segítség, de hogy rendszeres tévénéző legyek, attól az Isten őrizzen meg. Ott a hét órától tízig, fél tizenegyig terjedő időszak egy család életében a legfontosabb. Akkor a test már fáradt, de a lélek még valamiért nyújtózkodik, például emberszóért. És ezt átadni az egyébként attraktív televíziónak szerintem életveszélyes, mert a gyerekem nem tud olyan érdekeseket kérdezni, mint mikor látom egyenesben, hogy felgyulladt egy ház és ugrabugrálnak kifelé, vagy hogy párzik a bálna. Tehát ezekkel nem tudok versenyezni, sőt, még, Isten bocsássa meg, de még lehet, hogy szebb nőket is mutogatnak, mint az én feleségem, mondjuk. Vagy a nagyfiam nem tud olyan egész mondatokat mondani, mint akik ott például szerepelnek.

Na de az az érdekes, hogy mi viszont ott vagyunk egy fedél alatt, tehát valamit kellene egymással kezdeni, és a szép gondolatok csetlő-botló szavakkal kezdődnek. Ott viszont minden másodpercért felelni kell, mert ha nem, már kapcsolja át másik állomásra a jámbor néző. Ott úgy megtöltik már a másodperceket, hogy az a valósághoz már nem hasonlít. Ott hömpölygő, nyugodt, csendes valóságról szó sincs, mert akkor nincs, aki nézze. Ott úgy pereg minden, hogy aztán ember meg sem jegyzi. Szinte, azt mondom, kár érte, a fele is sok. Hát így gondolkodom, aztán van, aki ezt jobban megoldja. Én ebbe belenőttem, ezt viszem tovább.

5

Azt mondta egyszer, hogy mosogatás közben azért szokta hallgatni a híreket. Mennyire foglalkoztatják egyébként a hírek vagy a közélet eseményei?

Érdekelnek, érdekelnek, de ott is úgy vagyok vele, hogy mikor már betemet a sok káromkodás, akkor félreteszem egy kicsit. Tehát ez a ki lopott, mennyit, ez egy kicsikét már aztán lassan eluntatott, így ezt megmondom őszintén. Sajnálkozom, hogy idáig jut az ország, és keresném, hogy milyen jó volna hamar a kiút, és legeslegelső sorban is valahol ott az értékek körül az anyanyelv, a hit, a remény körül, a szeretet körül valamit gyorsan tenni-venni. Tehát úgy látom, mint egy tátongó sebet, amire szorítókötést kell keresni, például dalokkal, mesékkel. Ezt a sördalt is annak szántam, ezt a csuvast, mert hogyha ők ki tudják mondani, hogy nehézségben nagyobb nincs, mint az összetartás, a testvérszeretet, a rokontisztelet, akkor én azt köteles vagyok elmondani, még ha csak tíz embernek is.

Nagyon sokat utazik, sokat van úton. Nem fárasztó ez?


Frissítő is meg fárasztó is, tehát rendben van, mert a vonaton tudok könyveket olvasni. Odahaza esélyem sincs, mert ki van porciózva a sok feladat. A vonaton megírhatok egy új könyvet vagy átültethetek például csuvas szöveget énekelhető magyar szövegre, ott tudok esetleg megírni levelet vagy megszervezni, telefonálni valamit. Nekem a vonat olyan, mint másnak az irodája, az egy kicsit a munkahelyem. Ott tudok új dalt tanulni, meséket olvasni, telinyomni a fejemet.

Vagy éppen nekinyomom az orromat, és nézem, hogy milyen országba élek, hogy hogyan pusztul a vasút például. Hát szép naplót tudnék vezetni arról, hogy hogyan rothad széjjel az a gyönyörű hagyaték, ezek a szép téglaépületek, amire most már, azt hiszem mindenki párás szemmel néz. Egész Ausztriától föl Hollandiáig, ezek most a legszebb kultúrházak, ezek a vöröstéglás, húszas évek, ez a Klebelsberg Kunó-stílus, hát csoda, hogy ezekkel mit lehetne művelni, és helyette pocsék állomásépületek nőttek ki, és még most is ott vannak a gyönyörűek ebek harmincadján. Itt egy láthatatlan kéz mindent kipakol. Fáj. Ismerem a vasutat. Volt olyan dal, amit vasutasokon próbáltam ki, hogy melyik a legjobb. Ismerkedni is szeretek vonaton, fülelni. Szeretem a vonatot, mert kihúzhatom magam benne, és nem kell hallgassam az autóbuszvezetők kedvenc muzsikáit.

Azt mondta egy interjúban, hogy szerencsésnek, majdnem boldognak tartja magát. Milyen ez a majdnem boldog állapot?

A majdnem boldog az az, hogy azt csinálom, amit szeretek. Tehát ez már-már kész volna, maga a boldogság lenne a teljes érintetlen állapotában, csak mint gyalogos ember megyek végig mindennap az aluljárókban itt Budapesten. Ismerem a Blaha Lujza tér aluljáróját, ismerem a Keleti pályaudvarét, és megborzadva látom, hogy itt lelkiismeret-furdalás nélkül nem lehet lefeküdni este. Ott szinte látom a halálraítélteket buszmegállóban aludni. Ritka hónap, hogy ne hívjak mentőt, mert hát nem könnyű elnézni, hogy ott fekszik. Tehát a boldogság az nem magában való érzés. Mások nélkül boldognak lenni szerintem képtelenség.

Hanganyag: Kocsonya Zoltán