Okosrádió

Meghallgatom Élő adás

Cserhalmi György: "Színészként nem vagyok érzékeny, csak rendezőként\"

Okosrádió

Meghallgatom Élő adás
  • Legfrissebb hírek
  • Közlekedési hírek
  • Időjárásjelentés
  • Orvosmeteorológia
  • Sporthírek
  • Gazdasági hírek
Cserhalmi György Kossuth-díjas színművész legújabb hangoskönyvéről, színházi rendezéséről, s a közérzetéről is beszélt az InfoRádió Aréna című műsorában. Beszélt ízlésbeli és értékrendbeli különbségekről, s elárulta, mi volt az a szakmai pofon az életében, amit soha nem fog tudni kiheverni.
Nemrég jelent meg a Pecsenyehattyú és más mesék címmel az a hangoskönyv, amin Parti Nagy Lajos történeteit meséli el. Egyébként mesél Szalóki Ági új lemezén is, a Gingallón. Hogyhogy most ilyen mesemondásba fogott?

Ez teljesen véletlen. Nem tudom, most egyszerre mesét akarnak velem mondatni. Ne kérdezze az okát, csak azt tudom, hogy jó csinálni. Parti-Nagynál tizenhárom mesét mondtam el egymás után. Ott gyakorlatilag a jóság mibenléte tetten érhető. A Fehérlófiát is csináltam már rajzfilmben annak idején, nagyon régen, vagy harminc éve, a Jankovics Marcell filmjére, de ott nem az egész mese ment. Ott gyakorlatilag egy hangot szólaltattam meg, a fehér lovat, a Szalóki-féle lemezen meg mindegyiket én csinálom.

Egészen furcsa stílusban mesél, nagyon bensőséges, de különleges, helyenként majdnem éneklős, mesemondós hangulatban. Én még nem nagyon hallottam ilyet.

Hát remélem is! Elnézést, most nem akarok túl szerény lenni, és szerénytelen sem szeretnék lenni. Azt gondolom, hogy ha már az ember belekezd egy műfajba, akkor tegyen hozzá valamit, vagy fogalmazza újra, amennyiben a műfaj ad erre lehetőséget. De hogy ne legyünk ennyire komolyak, mert rémesen megijedek magamtól, mikor komolykodom, jó csinálni valamit, és hogyha valamiért az ember jót csinál, az mindig megszólítja egy olyan részét az énjének, ami talán addig nem került elő. És akkor így mászik elő, és nem mindig a torkából jön az embernek a hang meg a fejéből, néha a gyomrából, néha a könyökéből, olyan helyekről, ahol nem is számít rá.

A Parti-Nagy Lajos-írások nem is hagyományos mesék, néha már-már groteszkbe hajlóak, semmiképpen nem azt mondanám, hogy csak gyerekeknek szólnak.

Ezt gyerekek is és felnőttek is hallgatják. Kérdéses volt a számomra, hogy hogyan lehet az, hogy ez minden korosztályt érdekeljen valamennyire. Azt tudom a visszajelzésekből, hogy ezt sikerült valóra váltani. Én nem hinném, hogy ezek groteszk mesék lennének, inkább azt gondolom, hogy vannak benne kísérletek bizonyos nyelvújításokra, mint ahogy általában Parti-Nagynál ez működik. Itt Lajos visszafogottabban viselkedik, talán éppen azért, hogy a gyerekvilág is értse. Bár az a tapasztalat, hogy a gyerekek hamarabb be tudják helyettesíteni ezeket.

Igen, a fantáziájuk jobban működik.

Ezek az újdonságnak számító szavakat, vagy szókísérleteket a gyerek jobban el tudja helyezni.

Igen, mert nem akadnak fenn olyasmin, hogy, például, mi a bolhabőrcipő.

A gyereknek ez természetes dolog.

Õsszel mutatták be Debrecenben "A boldogult úrfi koromban" című előadást. Ez azért is különleges, merthogy ezt rendezőként jegyezi. Szintén Parti-Nagy Lajossal dolgoztak együtt, ő írta színpadra a Krúdy-írásokat. Mi izgalmas önnek a Krúdy-világban?

Hajjaj, hát most hosszasakat kéne mondanom. Az az igazság, hogy én ezt nem választottam, én ezt kaptam a színháztól, feladatnak.

Tehát Vidnyánszky Attila felhívta, és azt mondta, hogy kellene egy Krúdyt rendezni?

Körülbelül így történt. Véletlenül éppen találkoztunk az épületben, és akkor ott leültünk megbeszélni. Fiatalkoromban ezt nem olvastam, ez a Kleofásné kakasai. Egy nagyon vaskos, nagyon jópofa, humoros...

De talán egy kevésbé ismert.

És néha befanyarodó anekdota a korszak Pestjéről. És azt viszont tudtam, hogy kár lenne, hogyha kárba vesznének, ezek a remek és kevésbé remek történetek. Mindenképpen remek történetek, csak, hogy mondjam, a hatásuk az eltérő. Fölhívtam Parti-Nagy Lajost, és megkérdeztem tőle, hogy olvasta-e. Amennyiben nem, akkor olvassa el, hogyha van rá ideje. Azt mondta, hogy lesz. És akkor egy idő után visszahívott, és megpecsételte ezzel a sorsomat. A színdarab nehézsége, hogy különböző epizódokból áll.

Nincs dramaturgiai füzér, ahogy szokták mondani, tehát nincs eleje, közepe és vége, és mégis kell, hogy legyen, és ezt ő megoldotta a maga módján. Azt gondolom, hogy nagyon jól.

Milyen gondolatai voltak arról, hogyan fog ez kinézni a színpadon?

A képzeletünkben és a feltétezett tudásunkban meglévő Krúdy-világot nézegettem magamban, kérdezgettem embereket, és mindegyiknek nagyon különböző volt Krúdyról a véleménye. Az olvasottsága is különböző volt, de mindegyikben nagyon konkrét kép is volt ugyanakkor. Én meg megpróbáltam a korszakot felidézni fotókból, újságcikkekből, de főleg a kor karikatúráiból, és végül is ott állapodtam meg, amelyik nem ezt a nyalka Krúdy-képet, hanem épp ellenkezőleg, egy egészen más irányú Krúdyt mutat, mint akihez általában hozzá vagyunk szokva.

Én is inkább ehhez a szabatos nyelvezetű, Szinbád-féle álmodozóhoz kötöm.

A bársonyt, a csomagolást le kell szedni, és akkor ott van egy nagyon kemény kritikusa a világnak, az embereknek, a szokásoknak, a helyzeteknek és az aktuális pillanatnyi történésnek vagy akár történetnek, történelemnek.

De ez mindig aktuális történés? Merthogy ez emberi történés.

Hát ezért aktuális. Hát ez pszichésen is aktuális, gondolkodásban, ideológiában, filozófiában, sőt, még esztétikailag is.

Miért jutott eszébe Vidnyánszky Attilának rendezőként? Gondolom, megkérdezte.

Én nem szoktam ilyenekre rákérdezni, mert félek, hogy őszinte választ kapok.

És akkor mit mond?

Hát, hogy mert nem volt más.

Vagy hogy nem vállalták, akik elolvasták a darabot.

Igen, vagy mit tudom én, valaki megbetegedett.

Mondjuk nehéz abból következtetni, ahogy mondjuk Csörgő Csulit játszik, hogy ezt jól meg fogja csinálni. Rendezése eddig nem sok volt. Ugye, volt már Zalaegerszegen az Egy pillantás a hídról, de ott azért kapott hideget-meleget.

Igen, és tulajdonképpen joggal kaptam mind a kettőt.

Merthogy?

Nem óhajtottam sokat újítani a dolgokon. Tudomásul kell venni, hogy az egy hatvanezres város, ahol kilencezer ember jár színházba, és azokat nem elszoktatni kell, hanem odaszoktatni.

De ez mit jelent? Hogy ne túlzottan extrém, szélsőséges előadást gyártsunk?

Ott van egy színházképük ott az embereknek, és annak valamilyen módon meg kell felelni, vagy hogyha nem, akkor el kell kezdeni egy új nemzedéket megtanítani színházat nézni.

De ez még a Ruszt-féle színházkép?

Ruszt Jóska régen volt ott, azóta nagyon sok minden történt. Az ő aktív időszaka óta rengeteg minden történt, jó is, rossz is, sok minden. Nekem azt mondták, hogy itt van huszonkilenc bérlet, és annak le kell menni, és ha lehet, telt házzal.

És hát lement több mint harmincszor, tulajdonképpen.

Hát mehetett volna még tovább is. csak sok minden olyan dolog szól bele egy előadás sorsába, ami nem feltétlenül a színpadon dől el. Irodákban, más helyeken, ezekhez én nem értek és nem is akarok. Akkor tulajdonképpen abban volt igaza a kritikának, hogy nem nyúlt elég bátran a darabhoz, vagy hogy nem feltétlen rendezőként funkcionált?

Az egyiknek ez volt a baja, a másiknak az volt, hogy túl bátor. Az ember nem tud zöldágra vergődni. Most nem akarom bántani ezt a műfajt, annál is inkább, mert szinte csak ketten-hárman művelik már Magyarországon, tehát nem is mondhatnám, hogy létezik egy kritikusi társadalom.

Ketten-hárman?

Hát ketten-hárman.

Ehhez képest tízszer annyian írnak.

Igen, de nem feltétlen kritikát, hanem valamilyen pártálláspontot fogalmaznak meg valamilyen műtárggyal kapcsolatban, ami esetünkben a színház. Kilóg a lóláb, na, mondjuk inkább így, hogy talán érthetőbb legyen. Ezzel együtt ez nem fanyalgás a részemről.

De el sem olvassa? Vagy így is érdekli?

De, persze, hogy elolvasom. Azért olvasom el, hogy mikor rendezek, akkor legyen mitől megvédenem a színészeket. Ezektől a mondatoktól meg szoktam védeni őket.

Ön színészként ugyanolyan érzékeny. Értem, hogy itt, mondjuk másik oldalon áll.

Nem, én színészként nem vagyok érzékeny. Színészként rólam lepereg, színészként nem olvasok kritikát. Ezért mondtam, mint rendező elolvasom, hogy meg tudjam védeni azokat a színészeket, akiket én vittem bele ebbe a játékba.

Volt már olyan rendezője, aki ugyanezt tette? Aki azt mondta, hogy hát, nagyon sajnálom most, hogy ez történt?

Nagy szerencsém volt, őszinte emberekkel dolgoztam nagyon sokáig, de aztán később jött el az az időszak, amikor meghasadtunk sokan. Én remélem, nem tartozom közéjük, de mégis közéjük tartozom, hiszen velük együtt nőttem fel, és akkor mást mondott a száj, mint amit mondott az agy.

Ez a meghasadás valamiféle politikai alkalmazkodást jelentett?

Ez egy bonyolult képlet, ezt fölveti azt a kérdést, és most túl a bölcselkedésen, hogy van-e jelenünk, merthogy múltunk van...

Mármint az országnak?

Igen, meg egy társadalomnak, időnek, térnek, időnek van-e jelene.

Nem tűnik túl optimistának ezzel kapcsolatban.

Ha a múltját nézi az ember ennek az országnak, akkor optimista lehet, hiszen megvan, itt van, olyan állapotban van, amilyenben. Ha a jövőjét nézi, akkor egy kicsit bizonytalan, sőt, időnként nagyon, mert hogyha a jövő, most bocsánat, valamilyen, talán nem sajtóképes szót mondok, a jelen aktuális seggnyalásából épül, akkor abból nagyon nagy baj lesz. Tehát ilyen értelemben nincs jelen, csak ez az aktuális valami van, amit az előbb említettem. Ilyenkor van az, hogy mást mond a száj, mint amit gondol a fej.

Azt mondta, hogy mostanában nem vállal szívesen színészi feladatokat. Miért?

Semmi esetre sem azért, mert hirtelen rendezővé avanzsáltam volna, erről szó sincsen. Nem vagyok az, soha nem is leszek, pláne jó rendező nem leszek soha. Lelkiismeretes ember vagyok, aki, remélem, elég sokat tud adni pályatársainak, akik hajlandóak együttgondolkodni velem. Ilyen értelemben nem vagyok kárára a színháznak, inkább hasznára. A színházzal magával pedig, amivel most elvárás van, azzal én zavarban vagyok, azzal nem nagyon tudok mit kezdeni.

Merthogy mit várunk a színháztól?

Én valamit tudok a színházról, de úgy tűnik egyre inkább, hogy az a múlt. Annyira szorul ki ez a klasszikus, hagyományosnak mondott, ámde még mindig élvezhető színjátszás, hogy már-már alternatívnak érzem magam. És hát elég sokan vagyunk így. Kár is most egyes szám első személyben beszélnem erről a kérdésről, mert ezt nagyon sokan, masszívan így érezzük. Tehát az ember nem nagyon vállal, mert nem ért egyet, és mivel nem ért egyet, nem is hívják. Tehát mindenképpen önmaga a hibás. Ebben a kérdésben én zavart ember és egy zavart színész vagyok, aki ezzel a helyzettel nem nagyon tud mit kezdeni, és azt hiszem, hogy egyedül nem is nagyon fogok tudni.

Mit jelent ebben az értelemben az a klasszikus színházi hagyomány, amelyhez ragaszkodni kellene?

Hát nem ez a poros valami, amit általában nemzeti gőgicsélésnek hívunk, hanem valamiféle létező hagyományok tiszteletben tartása.

Mi van, ami most ezzel szemben áll?

Én nem tudom, én nem értem.

Ízléstelen, értékmentes?

Számomra igen, tehát azért mondom, hogy zavarban vagyok, mert nagyon sok mindent el tudok fogadni, de kacatként. Az ember nagyon sok kacatot tart otthon, és miért ne lenne olyan színház, amiben az én ízlésem szerint kacatokat gyártanak.

De ezek, gondolom, nem véletlenül nem sikerült előadások, hanem más értékek mentén készített darabok.


Hát igen. Nagyon bonyolult kérdés, hogy van-e értékrend. Amennyiben van, az új, amennyiben van, az régi, amennyiben van, az átmeneti vagy micsoda. És egyáltalán, kell-e régi vagy új vagy átmeneti értékrend, vagy mindig az az értékrend, ami abban a pillanatban van. Ezekkel nem tudok mit kezdeni. Tehát én mondhatom, egy ilyen XIX. századi kultúrán vagy műveltségen nevelkedtem, mint az egész XX. század, és nyilván kövületek vagyunk már lassan, és ezek a kövületek valamihez ragaszkodnak. A mai viszonylatban már mérhetetlen lexikális valami, amit nevezhetünk már tudásnak, rakódott fel itt 62 év alatt, ami jogot ad a kérdezésre, sőt, kikényszeríti a kérdezést, és nem kapunk válaszokat.

De ön szerint a közönségnek milyen színházra van igénye?


Mondhatok egy bon mot-t ezzel kapcsolatban?

Persze.

A közönség az operettet szereti.

Tehát a gatyaletolós színház, az mondjuk a...

Hát az operett, mondjuk ezt, mi, színészek Csehovot szeretjük, a kritika Zsótér Sanyit szereti, a rendezők meg egymást szeretik. Szóval nem nagyon lehet rendet rakni ebben a dologban. Van nekünk egy magyar színházi hagyományunk, nevezhetjük polgárinak is, ha úgy akarjuk, és az elért egy bizonyos csúcsot a Katona József Színház működése alatt, és az nekem valamiféle ideám, egy színházi idea.

De hát a Katona József Színház működik!

Hogyne. Az egy olyan színházi idea, ami nekem fontos volt annak idején, és ezt az Új Színházban tudtuk folytatni. És amikor az megszűnt, akkor lehet még erőltetni sok mindent, de az már nem arról szólt az én életemben. Azt is lehet mondani, ha már itt az őszinteség pillanatait éljük, sőt, remélem, egy óráját, hogy ez a tíz évet, ami az Új Színház megszüntetése, kvázi az alapító társulat megszüntetése óta tart, azt gyakorlatilag nagyon sokan nem fogjuk soha a büdös életben, amíg élünk kiheverni szakmailag. A megszüntetést, amit nagyon piszkos politikai módszerekkel intézett el a fővárosi önkormányzat kulturális bizottsága, élén Körmendi úrral és Schiffer János úrral. Emberileg az ember túllép, mert látja, hogy milyen esendő, rettenetes figurák ezek, akiket a vakszerencse vagy éppen egy valamilyen politikai érdek helyezett oda, tehát az alja az emberi gondolkodásnak, amit ránk oktrojáltak. Ezt nagyon nehéz. Ezt emberileg meg lehet érteni, mint színész, ezt soha nem fogom elfogadni ezt a döntést.

Hanganyag: Seres Gerda