Okosrádió

Meghallgatom Élő adás

Egy angol rendező magyar filmje, meg az Ezüst Medve

Okosrádió

Meghallgatom Élő adás
  • Legfrissebb hírek
  • Közlekedési hírek
  • Időjárásjelentés
  • Orvosmeteorológia
  • Sporthírek
  • Gazdasági hírek
A héten mutatják be a mozik Peter Strickland angol rendező Varga Katalin balladája című filmjét, amely a 2009-es Berlini Filmfesztiválon Ezüst Medve díjat nyert, az Európai Film díjkiosztóján pedig az év felfedezettje kategóriában részesült elismerésben. Interjú a rendezővel.
- Hogyan jut eszébe egy angol rendezőnek Közép-Európában filmet készítenie?

Bizonyos szempontból véletlen volt, Pozsonyban éltem, a barátnőm és néhány barátom magyar. A filmek, amelyeken felnőttem a 1990-as években, Közép- és Kelet-Európában készültek, különösen szerettem Tarkovszkij, Huszárik Zoltán vagy Juraj Herz alkotásait. Abból a nyugati kertvárosi közegből, ahonnan jöttem, a filmmel kapcsolatos elképzeléseim így nagyon egzotikusnak tűntek. Ez a film tulajdonképpen csak megpróbálja megörökíteni azt az izgalmat, amit fiatalon éreztem, az erdő mitológiáját, amit egy emberi történettel kívántam kiegyensúlyozni. A film eredetileg nem Erdélyről, vagy a székely emberekről szólt volna, ez csak a környezet volt.

- Mi inspirálta Varga Katalin bosszútörténetét?

Nem lehet megfogalmazni, az ilyesmi honnan jön. Minden karakter összetett. Belőlem is, másokból is van benne egy kevés. A bosszú olyan érzés, amit sokféleképpen feldolgoztak, mégis foglalkoztat minket, de még nem láttam olyan filmet, ami minden vetületét bemutatná ennek az érzésnek. Szóval remélem, sikerült hozzátennem ehhez a kérdéshez, filmrendelkezőként másra nem is vállalkozhatok.

- Hogy találta meg a szereplőit, például Péter Hildát?

Hildát 2005-ben ismertem meg, akkoriban jöttem rá, hogy el kell mozdulnom az autentikusság irányába, és nem hozhatok Budapestről főszereplőt, hanem egy székely színésznőre lesz szükségem. A sepsiszentgyörgyi barátaim mindig mondták, ha csináltam valamit, hogy "jaj, ez nem székelyes". Úgyhogy Kézdivásárhelyen meg Csíkszeredán kerestünk színészeket. Hildával egy kávé mellett találkoztunk és láttam színházban játszani. Beleszerettem Hildába, szerintem remek munkát végzett, szerettem az érzékenységét, úgyhogy minden összejött. Számunkra ez egy házivideó volt. Mindenki ismerte egymást, úgyhogy bár a film elkészítése nem volt könnyű, a forgatásról jó emlékeim vannak.

- Ez volt az első nagyjátékfilmje, románul nem, magyarul keveset beszél és ebben környezetben még nem készített filmet. Ez nem nehezítette meg a dolgát?
Nehéz volt, az biztos, de nem lehetetlen. Volt egy körülbelül 8 millió forintnak megfelelő örökségem, sok tervezésre és persze sok szerencsére is szükség volt. Sokat számított, hogy kis csapattal, mindössze 11 emberrel forgattunk, az utómunkálatok azonban nagyon drágának bizonyultak. Itt elszámítottam magam, és a film nagyon sokáig dobozban maradt. A filmet magát négy éve forgattuk, és két évig senkit sem érdekelt.

- Elsőfilmes rendezőként hogyan sikerült végül a kész alkotást kijuttatni tavaly a Berlini Filmfesztiválra?

Sok fesztiválra elküldtük a filmet, de a többségük visszautasított minket. Rájöttem, hogy nem ismerem a rendszert, és így egyedül ez nem fog menni. Amikor a román Libra Film segített a film utómunkálatainak befejezésében, az egyik kapcsolattartójuk megmutatta a filmet egy francia terjesztőnek. Onnantól kezdve minden megváltozott, nem tudom, hogy mit csináltak, de miután eladtuk nekik a filmet, már Berlinben voltunk.

- Milyen hatással volt rendezői karrierjére, hogy a Varga Katalin balladája Ezüst Medvét nyert? Dolgozik új filmen? Könnyebb a munkája?

Határozottan könnyebb. Nagyon furcsa, mert 1992 óta készítek rövidfilmeket, és mindig azt hittem, hogy a következő majd könnyebb lesz, de eddig sosem lett az. Most pedig hirtelen megnyíltak az ajtók, különösen az Egyesült Királyságban. Készítettem egy új forgatókönyvet, van egy brit producerem. Nem szeretnék túl sokat beszélni róla, de hegyek nem lesznek benne. Az egész zárt térben, a 70-es évek elején játszódik, és nagyon különbözik a Varga Katalintól.