Okosrádió

Meghallgatom Élő adás

Rudolf Péter: gazdagabb egy magyar színész, mint egy amerikai sztár

Okosrádió

Meghallgatom Élő adás
  • Legfrissebb hírek
  • Közlekedési hírek
  • Időjárásjelentés
  • Orvosmeteorológia
  • Sporthírek
  • Gazdasági hírek
Bármilyen furcsán hangzik, meggyőződésem, hogy szakmai értelemben gazdagabb életet él egy foglalkoztatott magyar színész, mint egy amerikai sztár - nyilatkozta az InfoRádiónak Rudolf Péter. A színművész elmondta: legszívesebben vérbeli népszínházat csinálna, ahol kényes az egyensúly a szórakoztatás és az elitizmus között. Hangsúlyozta: a művészet lényege nem stiláris jegyekben, hanem a morális kérdések keresésében rejlik.
Nemrégiben ünnepelte 50. születésnapját. Mérföldkőként tekint erre a dátumra?

Igyekeztem diszkréten kezelni az ügyet, de szerencsére a szűk baráti köröm is eléggé népes, együtt ünnepeltünk. Egyébként nem foglalkoztat különösebben a korom, nem is nagyon érek rá ezen morfondírozni.

Ilyenkor azért illik valamiféle mérleget készíteni.


Persze tudja az ember, hogy 49 után az 50 következik, de tényleg annyira pörgött az életem, hogy eszembe sem jutott ezen gondolkodni. De most mégis kellett valamiféle számvetést készítenem, mert elég sok tragédia történt körülöttem az utóbbi időben. Úgy mentek el barátok, olyan váratlanul, hogy már akkor át kellett gondolnom, hogy mi mennyit ér.

Pályája állomásait is mérlegre tette?

Régóta tudom, hogy mit nem csináltam vagy csinálok úgy, ahogyan kellett volna, vagy talán a képességeimből futotta volna, de az akaraterőm kevésnek bizonyult. Elég tisztán látom, hogy ki vagyok. Mindig is foglalkoztatott, hogy az ember képes-e önmagától változni, vagy csak külső kataklizmák késztetik erre. Képtelen vagyok elfogadni a hibáimat, és azon gondolkodom, van-e remény arra, hogy én ezeken változtassak. Az idő azt mutatja, hogy semmi. Mostanában, a költözésnél régi noteszokra bukkantam és kiderült, hogy 15-25-30 évvel ezelőtt pontosan ugyanazokat a mondatokat írtam le, mint manapság, ugyanazokon a kérdéseken rágódtam, mint most. Már akkor is ugyanaz a kereső ember voltam, mint aki ma vagyok.

Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy még ma is meghatódik, ha megkeresik egy szerepajánlattal. Ez azt is jelenti, hogy nem is nagyon mond nemet a megkeresésekre?

Mostanában azért előfordul, és ez az egyik fontos változás. Pedagógus szülők gyermeke vagyok, aminek talán az egyetlen hátránya a folyamatos megfelelési kényszer. Olyan ember vagyok, aki állandóan kérdőjeleket biggyeszt maga mellé, miközben társaságban magabiztos, céltudatos fickónak látszik.

Egy-egy ilyen megkeresés vagy egy-egy szerepajánlat mindig egyfajta megerősítést is jelent?

Pontosan. Ha az ember bizonytalan önmagában, minden megkeresés gyakorlatilag erősíti, kell, szükség van rá. De ezen azért most már túl vagyok.

Laikusként furcsa, hogy egy népszerű, keresett színművészhez csak az ügynökén keresztül visz az út, és már az ügynök is válogat a felkérések vagy a megkeresések között. Amerikában ez így van. A magyar színészvilág nem így működik?

Nem lehet a kettőt összehasonlítani.

A gázsik tekintetében gondolom, hogy nem, de...

Persze, de én sem arra gondoltam, mert az evidencia. És ez nem feltétlenül jelenti egyébként azt, hogy mi vagyunk rosszabb helyzetben. Pszichésen, anyagilag, és persze az elhasználódás tekintetében rosszabb állapotban vagyunk, mint az amerikai színészek. De bármilyen furcsán hangzik, meggyőződésem, hogy szakmai értelemben gazdagabb életet él egy foglalkoztatott magyar színész, mint egy amerikai sztár.

Vegyük Sean Pennt, akit nagyon tisztelek. Amerikában a filmek legalább három- négy hónapig készülnek, vagyis egy Sean Penn szintű színész nagyjából ennyi főszerepet játszhat évente. Vagyis egy évtizedben egy jól pörgő színész húsz-harminc filmet csinál. Annyit talán nem is. Emlékszem, amikor a pályám kezdetén Robin Williamsnek, Armin Müller-Stahlnak, vagy éppen Ellen Arkinnak megmutattuk a gyönyörű Vígszínházat, beszéltünk a szerepeinkről, nekik meg csak csorgott a nyáluk. Ez nagyon vicces volt, de tényleg irigykedtek. Egy népszerű amerikai filmszínész pokoli nehézen jut el addig, hogy a Broadwayen eljátszhasson egy nagy szerepet, és nem is feltétlenül sikerül, mert a színház teljesen másfajta koncentrációt igényel.

A teljes interjút vasárnap 17 órakor hallgathatja meg az InfoRádió Aréna című műsorában.

Önnek már főiskolásként is két komoly főszerep jutott, az egyik a Cha-cha-cha című film, a másik a Szerencsés Dániel volt. Két komoly főszerepet rögtön követte a vígszínházi szerződés. Ebből mennyi volt valóban Rudolf Péter és mennyi a szerencse?

Úgy gondolom, hogy mindkettő együtt. Az embernek készen kell állni arra, hogy a rátaláló szerencsével bánni tudjon. Úgy érzem, hogy van valamiféle rend a világban. Amibe én eddig nagy energiákat fektettem, annak valahol, valamikor meglett a hozadéka. Ahol lustaságból, felületességből félrecsusszantak a dolgaim, akkor azt is megszenvedtem. Mindennek meglett a következménye.

Angol tagozaton végeztem 1978-ban, de aztán soha nem foglalkoztam eleget a nyelvvel. Néhány évvel ezelőtt aztán kiválasztottak egy remek szerepre egy amerikai produkcióban, és akkor megkaptam azt a pofont, ami járt. Elkezdtek számolgatni, aztán kiderült, hogy az utószinkron már nem fér bele a költségvetésbe. Ugrott a szerep. Megtalálhatott volna a szerencse, de nem tettem bele elég munkát az adott pillanatban. Mindig is kölyökképem volt, még katonaruhában sem kaptam sört, mert azt mondták, hogy 18 évnél fiatalabbakat nem szolgálnak ki. Bántott a dolog, de végül ez hozta a Cha-cha-chát, a Szerencsés Dánielt és még a Jób lázadását is, és meg néhány szerepet ide sorolhatunk.

A pályakezdéssel kapcsolatban említettük a Vígszínházat. Ekkor még olyan színészóriások játszottak ott, mint Darvas Iván, Páger Antal, Ruttkai Éva. Hogyan tekint vissza erre az időszakra? Mit kapott ettől a vígszínházi időszaktól?


Köpni-nyelni nem tudtunk, amikor beálltunk a büfében a sorba, ez világos. Tehát az ember előtt és mögött is legendák álltak. A Vígszínházban rengeteg dolgot tanultam meg a szakmából, nagyon sokat kaptam attól a közösségtől.
Én eleve vígszínházi rendezők, Marton László és Valló Péter osztályába jártam, a párhuzamos, a Kaszás Attila, Eszenyi Enikő, Méhes Laci, Rátóti Zoli-féle osztályban pedig Kapás Dezső és Horvai István tanított. Tehát mi az első főiskolai munkáinkat már a Vígben csinálhattuk. Az iskola után persze rettentő nehéz volt beilleszkedni a színházban uralkodó professzionalista rendbe, de ebből is és persze a színészkollégáktól is rengeteget tanultam.

Ugorjunk egyet az időben, legalább 15 évet. A Vígszínház után következett az Új Színház, ami azért is fontos állomás, mert nemcsak játszott, rendezett, de művészeti vezetője is volt a teátrumnak. Ez a művészeti vezető nyilván markánsan meghatározza egy színház profilját, arculatát. Milyen volt az ön művészeti vezetése idején az Új Színház?

Nem volt elég markáns és ez volt a legfőbb baja. És nyilván főként az én bajom. Egyébként ez nagyon nehéz munka. Az ember fölfest magában valamit, elhatározza, hogy kikkel és mit szeretne csinálni, és irgalmatlan komplikált feladat mindehhez pénzt, paripát, fegyvert rendelni. Nagyon eklektikus volt a közönség, mert nyilván eklektikus volt a műsor.

A ranglétrán a második embernek nincs könnyű dolga és bennem nagyon sok bizonytalanság volt akkoriban. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy nagyon fontos előadások is létrejöttek az Új Színház akkori időszakában. Semmiféle szégyenérzet nincs bennem, hiszen ebben az időszakban született ott egy Jiri Menczel-rendezés, ami azóta is megy. De nem alakult ki bennem egy kellően erőteljes jövőkép... Gyáva voltam. Az persze más kérdés, hogy bennünket körülvevő csend mennyire volt a szakma hibája, amely egy betokozódott erőállapot szerint érdeklődik vagy nem érdeklődik, követ figyelemmel vagy nem követ figyelemmel eseményeket.

Szíve szerint milyen színházat csinálna, ha most lenne művészeti vezető, vagy igazgató egy budapesti teátrumban? Egyáltalán, milyen lenne ön szerint így 2010 tavaszán az ön számára ideális színház Budapesten?

Vérbeli népszínház lenne, kényes egyensúlyt teremtve a szórakoztatás és az elitizmus között. Szerintem mindenféle művészeti alkotásnak az az értelme, hogy elolvasva, megnézve, színházból kijőve én jobb ember legyek. Ez elég gyermetegen hangzik, de így gondolom. Lehet, hogy csupán egyetlen percig tart a hatás, de szerencsés esetben elnyújthatjuk ezt az időt. Úgy gondolom, bármiféle fájdalmas, vagy éppen vidám történetet mesélünk el, azt kell sugallnunk, hogy az életnek van értelme. Az adófizetők pénzén nem szabad olyan színházat csinálni, ami azt sugallja, hogy semminek nincs semmi értelme. Tudniillik akkor valószínűleg a filmkészítésnek és a színháznak sincs értelme, tehát a kör bezárult, ne tessék akkor megcsinálni. És persze nem arról beszélek, hogy nem élhetünk meg fájdalmakat.

Vegyük például a Hullámtörés című filmet. Megrázó, megrendítő, fájdalmas történet. Egy olajbányász és egy lány szerelmét meséli el. Mindketten egy zárt közösségből indulnak el, az egyik az olajat fúrja, a másik pedig várja az urát. Aztán a férfi egy nagyon komoly balesetet szenved, gyakorlatilag megbénul. A nő imádja a férfit, aki viszont - betegségétől és szerelmétől eltorzult lélekkel - rákényszeríti a nőt arra, hogy az ő zárt közösségben éljen tovább. Tulajdonképpen kurvásítja a szerelmét, a nőnek pedig be kell számolnia arról, hogy miket él át. Így tartja lelkileg sakkban a nőt, és így marad meg a kapcsolatuk. A közösség persze tönkreteszi a nőt, aki belepusztul ebbe az egészbe. Végül tengerésztemetést kap ez a csodálatos asszony, aki szerelmében ennyi mindent tett meg az uráért, eltávolodunk, és sehol semmi, messze van a szárazföld, és mégis megkondulnak a harangok. Ez a történet a megtisztulásról szól, és arról, hogy a dolgoknak van valami rendjük. És lehet, hogy egy közösség akkor ott ostobán nem vette észre, hogy miféle érték, micsoda szent, bizonyos értelemben micsoda szűz ez a nő. Ez annyira bennem maradt! Végigjárjuk a poklokat ezzel a nővel, és a végén mégiscsak valamiféle rend lesz.

Úgy gondolom, akkor van értelme színházat csinálni, ha a végén ezt sugározza az előadás. Tehát amikor a népszínházról beszélek azt gondolom, hogy ez feladata. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lehet kutakodni! Szükség van arra, hogy különös megoldásokat keressünk. A művészet lényege nem stiláris jegyekben, hanem a morális kérdések keresésében rejlik.

A teljes interjút vasárnap 17 órakor hallgathatja meg az InfoRádió Aréna című műsorában.

Hanganyag: Kocsonya Zoltán