Okosrádió

Meghallgatom Élő adás

Rudolf Péter: az Üvegtigris III-ba csajok is belekeverednek majd

Okosrádió

Meghallgatom Élő adás
  • Legfrissebb hírek
  • Közlekedési hírek
  • Időjárásjelentés
  • Orvosmeteorológia
  • Sporthírek
  • Gazdasági hírek
Rudolf Péter szerint a színház nincs válságban, de a teltházas előadásoknak az az ára, hogy az igazán fontos darabok csak havonta egyszer mennek, ez pedig rosszat tesz az előadásoknak. Az Üvegtigris című sikerfilm tervezett harmadik részéről a színész-rendező elmondta, hogy igen lassan halad a forgatókönyv megírása, nem sikerült megtalálni a végső megoldást, ám úgy érzi: most közel van hozzá. Mint mondta, a film harmadik részébe \"csajok is belekeverednek majd, akik eddig nem nagyon voltak, és talán felesleges mondani, hogy jócskán felborzolják az állóvizet.\"

Milyen helyzetben van ma a színházi szakma ? 

Ezt a kérdést aligha lehet megválaszolni a kultúra általános állapotának megítélése nélkül. Elég abszurd és szomorú dolog kijelenteni, hogy a diktatúrában - persze tudva, ismerve a hátsó szándékokat is - fontosabb volt a kultúra, és ezen belül a színház, a színész, mint manapság. A rendszerváltozással ránk köszöntő nagy racionalizmus és szabadság rémisztően hátrányos helyzetbe hozta az olyan, nem igazán pénztermelő ágazatokat, mint a sport, az oktatás, vagy éppen a kultúra. Holott szerintem ezeken múlik az egész élet! 

Azért 20 év demokrácia után elég furcsán hangzik, hogy jobb helyzetben volt a kultúra az Aczél György fémjelezte kultúrpolitika idején... Tényleg jobb volt a helyzet? 

Abszolút, abszolút. Én már nem igazán tapasztaltam meg azt, milyen is volt a 3T politikája. Pályakezdőként, a 80-es években csak azt láttam, hogy a hatalom rendesen ad pénzt a kultúrára, de már nincs igazán ereje beleszólni a történésekbe. És ez nagyon jót tett mindenféle művészetnek. Egységesebb volt a társadalom, tudta a közösség, hogy kivel szemben kell elhallgatnia, hallgatnia, és kivel lehet őszinte. Nem véletlen, hogy ekkoriban születtek Kaposváron olyan előadások, hogy félmondatokból értették egymást a színészek és a nézőtéren ülők, jelképekkel lehetett operálni, és ezek a jelképek tisztán, érthetően szólalhattak meg. És a lázadás borzongató érzése átjárta a nézőket és a kaposvári színház alkotóit is. Ez a diszkrét elnyomás szerintem kifejezetten jót tett a kultúrának. 
 
De talán a befogadó közeg, mi nézők is megváltoztunk az elmúlt évtizedekben... 

Abszolút. 

Ugyanebben a műsorban néhány héttel ezelőtt Huszti Péterrel arról beszéltünk, hogy miért lehetett a hetvenes években hosszú sikerszériákat elérni a Madách Színházban minőségi drámák előadásával, És nemcsak Shakespeare-re gondolok, hanem olyan szerzőkre is, mint Németh László, Sütő András, vagy éppen Szabó Magda. Ehhez azért kellettek a nézők is, és akkoriban telt házak előtt játszottak. 

Jelenleg a nézők megszerzése egy jelentősebb harci feladat. Manapság elképesztő mennyiségű információ árasztja el az embereket. Akkoriban volt a Film Színház Muzsika című hetilap, amely ízléssel vegyítette a kultúrát és a bulvárt, és ezen a kommunikációs csatornán keresztül az előadásokról, a színházi világról az információk eljutottak azokhoz, akikhez kellett. Ez az egész egy tiszta képlet volt. Manapság belepillant az ember egy műsorújság kínálatába és megszédül. Persze mindehhez hozzájárulnak a tudatos sekélyesítés, a fogyasztóvá züllesztés szerintem átgondolt és nagyon profin végrehajtott agymosás-technikái is. Az ingerküszöbök, az érzékenységi küszöbök máshova kerültek, jóval nehezebb komolyan megérinteni az embereket. Igazán nagy szériákat manapság már nem is nagyon lehet csinálni. 

Steinbeck írta, hogy a színház évszázadok óta válságban van vagy haldoklik. Ehhez képest ha kinyitjuk az említett műsorújságot, kiderül, hogy csak itt Budapesten van harminc-negyven játszóhely, ahol minden este, többnyire telt házak előtt felgördül a függöny. Vagyis ha pusztán számszakilag nézzük, akkor minden rendben van, eladták a jegyeket, futnak a darabok, működnek a színházak. 

Egyébként én nem gondolom, hogy a színház válságban van. Míg ember lesz, ez az intézmény bizonyosan fönn fog maradni, mert ezzel nem nagyon lehet versenyezni. Bárhogyan is fejlődik a digitális technika, mindig megrendítő lesz ha, ha előttünk valaki elsírja magát. Múlhatatlanul csodálatos érzés az, hogy jelen időben, az orrom előtt történnek dolgok. Papíron tényleg minden rendben van, tele vannak nézőterek, de egyáltalán nem mindegy, hogy például hányszor tud színre kerülni havonta egy-egy előadás. Nem mindegy, hogy egyszerre hány darab van egy színész fejében, hányszor kell kiírni szövegösszemondó próbát, hogy annak a bizonyos elgyötört színésznek milyen energiákat kell mozgósítania ahhoz, hogy megoldja megélhetési gondjait.

A teltházaknak jelenleg most az az ára, hogy a valóban fontos, minőségi előadások havonta csak egyszer kerülnek színre. Márpedig ez bizonyosan rosszat tesz az előadásnak. Nem lehet minden egyes előadás előtt szövegösszemondóval és rákészüléssel rendet rakni az ember agyában. Nehezen mondom ki, de lehet, hogy nincs is szükség ennyi játszóhelyre. Sok mindenben lehet az amcsikkal és Hollywooddal vitatkozni, de azért van abban logika, hogy van a Broadway, aztán az off Broadway és off off Broadway... Nem baj az, ha pontosan tudom, hogy mit hol keressek. És nálunk mutatkozik némi káosz ezen a területen. Nem lesz abból semmi jó, ha elkezdjük keverni az össze nem illő dolgokat. Elszokik a komoly élményekre vágyó néző onnan, ahol elkezdenek kereső színházat, bulvárt csinálni. És ez fordítva is igaz.  

Azért egyetlen biztos pont van mai színházi világunkban is, Shakespeare. Drámáit rendre műsorra tűzik, csak nézzük az elmúlt hónapok fővárosi bemutatóit: a Vígszínházban megy az Othello, most a közelmúltban a Nemzeti Színházban a Lear királyt állították színpadra, az Új Színházban pedig, éppen az ön rendezésében kerül színre az Ahogy tetszik. Mi a titka Shakespeare-nek, miért nem fogott rajta az elmúlt ötszáz év? 

Mert dús. Annyira ravaszul vagy ösztönösen szólította meg a Globe Színház egyébként kocsma előtt vagy kocsma után lévő nézőseregét, hogy a saját nyelvükön szólt hozzájuk és közben képes volt keverni az elképesztő, csodálatos, filozofikus és persze lírai mondatokat. Itt van mindjárt a Hamlet... A színész, a színház számára ez egy szent ügy, ugyanakkor ha alaposabban megvizsgáljuk, rá kell jönnünk, hogy bőven van benne olyasmi, amitől egy a Globe-ba betérő matróz jól érezhette magát. Van benne egy kis vívás, egy kis őrülés, egy kicsit ledöfték a Poloniust, előkerül a méreg, szellemek jönnek-mennek. Mi kell még?! A szakmai tudás és a zsenialitás utánozhatatlan keveréke Shakespeare. Minden korszak és minden rendező felfedezheti magának, mindig mindenki megtalálhatja benne azt, ami éppen abban a történelmi korszakban a legizgalmasabb, vagy az adott rendező számára a legfontosabb.
 
Ön mit talált az Ahogy tetszikben, aminek két hét múlva lesz a premierje az Új Színházban? 

Talán eddig is kiderült, hogy minden mellé kérdőjelet tudok biggyeszteni. Mégis, van egy-két dolog, ami mellé az ember nem tesz kérdőjelet, ami mindent elsöprő csodás érzés... Ilyen a szerelem! Az első felvonás udvari intrikái bármely történelmi korszakba elhelyezhetők. A dráma gyakorlatilag egy tiszta képlet, ott vagyunk az udvarban, ahol minden hamis. Mindenki frusztrált és mindenki hazudik. És ehhez képest száműzetés egy katartikus esélyt kínál arra, hogy a szereplők rátaláljanak egymásra. 

Ha már Shakespeare-ről beszélgetünk, akkor idestova tíz  éve játsszák ketten a feleségével, Nagykálózi Eszterrel az És Rómeó és Júliát. Túl vannak a 300. előadáson is, Rómeóként ön vélhetően Guiness-rekordot állít fel. 

Igen, ez szinte biztos. 

Ketten játsszák az összes szerepet minden díszlet, jelmez és kellék nélkül. Tehát Rudolf Péter nemcsak Rómeóként jelenik meg a színen, hanem, ha úgy adódik, akkor a dajkaként vagy mondjuk Capuletnéként. Az nem vetődött fel, hogy megcserélik Rómeót és Júliát is? Shakespeare korában teljesen természetes volt az, hogy Júliát férfi játssza. 

Az én részemről természetes lenne... Szerintem Eszter szegény nem találná a helyét.  

Tehát akkor ez egy biztos pont. 

Igen, ez egy biztos pont. 

A magánéletük, akár egy előző napi otthoni történés valamilyen módon beleszövődik, vagy beleszövődhet egyáltalán egy előadásba? Nem szokványos az, hogy férj és feleség játssza Rómeót és Júliát. 

Békültünk már ki előadás alatt. Ezt is Shakespeare-nek köszönhetjük. Össze még nem vesztünk. Lehet, hogy furcsán hangzik, de olyan gazdag a történet, és szemtelenül azt mondom, hogy a mi előadásunk is, hogy az a bizonyos nemesítő, végső pillanat végül is valahogy mindig rendet rak az aktuális napomban. Illene azt mondani, hogy ez egy szakma, és az ember ugyanúgy játszik az általa szeretett lénnyel, mint bárki mással, akihez semmi köze nincsen. Azért ez nem ilyen egyszerű. Van ennek egy sajátos kémiája... 

A teljes interjút vasárnap 17 órakor hallgathatja meg az InfoRádió Aréna című műsorában.Kihívást jelentő színészi feladatokról is beszélgettünk, és itt mindenképpen meg kell említenünk a Mégis kinek az élete című darab főszerepét a Centrál Színházban. Egy balesetben lebénult szobrász szerepét alakítja, és ennek a furcsasága mindenképpen az, hogy a testét egyáltalán nem használhatja, csak a fejét. Ez azt is jelenti, hogy egy kicsit újra kellett gondolni a színészi eszköztárat?

Sok szempontból tanulságos. Az ember sokkal koncentráltabban játszik. Tehát nincs más, minthogy akár egy szempillantással vagy a fejem jobbra és balra fordításával kell egy emberhez való viszonyomat pontosan ábrázolni. Sokkal jobban figyel az ember a másikra. Még a próbák elején kaptam egy e-mailt egy ismeretlen hölgytől, aki 14 éve él így. Felajánlotta a segítségét, és rengeteget beszélgettem vele, nagyon sok fontos dolgot mondott el, így egészen személyes ügyemmé vált nekem ez az előadás. És számára is nagyon fontos volt, hogy az emberek megértsenek valamit az ilyen szintű kiszolgáltatottságból. Ha belépek a lakásába, mindig olyan figyelmet, energiát kapok, amit talán csak az édesanyámtól és a feleségemtől kapok meg. Õ 14 éve erre van kényszerítve. A legjobbat hozza ki belőlem, megpróbálok nagyon precízen, végiggondoltan, nem kapkodva képviselni egy gondolatot, mert ő ilyen.

Mindenképpen beszélnünk kell az Üvegtigrisről. A tervek szerint nyár elején indul a harmadik rész forgatása, de tavaly tavasszal is voltak már ezzel kapcsolatos hírek, aztán ebből akkor nem lett semmi.

Nem készültünk el a forgatókönyvvel. Helyesebben addig dolgoztunk, míg sikerült egy Foresight Sagát összehozni és a Háború és béke gyakorlatilag egy tanári zsebkönyvvé zsugorodott mellette. Nem vettük észre, ráadásul egy precízen megszerkesztett kétszáz oldalt sikerült leraknunk. Mindig azt hittem, hogy majd itt és itt hozzányúlok, és majd innen-onnan kiveszek, azt meg majd odarakjuk.... Bús Gábor Olivér író barátom és Hársing Hilda dramaturg a részese ennek a csatának. A Keleti pályaudvart is ugyanezzel a csapattal csináltuk, ők írták alapvetően azt is. És úgy éreztem, hogy így nem lehet belevágni. Tehát egyszerűen nem tartott ott a könyv, hogy én ebből jó érzéssel ki tudtam volna húzni legalább a felét.

Tehát nem anyagi nehézségek álltak a háttérben...

Nem jutottunk el odáig, hogy kiderüljön, kapnánk-e rá pénzt. Még most is dolgozunk a könyvön, s ebben nyilván az a legnagyobb veszély, hogy az ember már megszokja, amit írt, és túlbonyolítja. De most úgy érzem, közel vagyok a végső megoldáshoz.

Lesz valami újdonság, valami olyasmi, amiben sarkalatosan eltér ez az epizód az előző két résztől?

Igen, igen, éppen ezért vacakolunk ennyit vele, éppen ezt szeretnénk.

Lehet erről most beszélni?

Részleteiben nem, de a lényegét el lehet mondani. Én nagyon szeretem ezeket a figurákat, azokat az embereket, amivé színész kollégáim varázsolták őket. Szeretem őket, és ezzel nem vagyok egyedül. A plebejus lelkem otthon van közöttük, és ezt az érzést nem akarom elveszíteni. Nyilván ennek a történetnek ez az értéke, ezért érezték sokan, hogy a szomszédjukról szól, és érezték azt is, hogy erről a közegről szeretettel, és mégis rálátással nem szoktak filmet készíteni. Másfajta problémákat jár körül úgy általában a magyar film.

Hogyan születtek egyébként az Üvegtigris figurái? Azt olvastam, hogy a Keleti pályaudvar ötlete például úgy vetődött fel, hogy egész egyszerűen nem volt autója, sokat utazott vonattal, és a pályaudvaron vagy pályaudvarokon várakozva leste el ezeket az élethelyzeteket és ezeket a figurákat.

Így van. Az Üvegtigris alapjául szolgáló irodalmi forgatókönyvet Bús Gábor Olivér küldte el nekem, elolvastam, és bevallom, rég röhögtem akkorát. Úgy éreztem, nincs más dolgom, mint ezt az átélt élményt továbbítani az ország mozilátogatóinak. Persze, ez nem megy ilyen egyszerűen. Nagyon hosszas, aprólékos munka kezdődött. Tehát le van írva, hogy valaki azt mondja "easy rider, öcsém", de ehhez meg kellett találni Csuja Imrét, és meg kellett találni alá a Babettát, és annak pontosan úgy kellett kinéznie, ahogyan kinézett. Úgy gondoltuk, hogy ki kell lépnünk ebből az egyhelyszínességből, miközben meg akarjuk tartani azt a balfácán örökké talpra eső alapérzést, ami olyan, mintha a favágó hat legkisebb fia lenne a történet hat főszereplője. Most ebbe csajok is belekeverednek majd, akik eddig nem nagyon voltak, és talán felesleges mondani, hogy jócskán felborzolják az állóvizet.

Az első két rész után világos, hogy az Üvegtigris stábja már afféle társulattá szerveződött. Fontos ez a közösség? Azért kérdezem ezt, mert színészként hosszú évek óta szabadúszó, nem tagja egyetlen társulatnak, ha úgy tetszik, egyetlen közösségnek sem.

Hiányzik is. Ugyanakkor az alkotói szabadságot nagyon nehezen lehet összeegyeztetni a társulati kötöttségekkel. Morális szempontból szinte lehetetlen. Annak idején azért jöttem el a színházból, mert az Üvegtigrist forgattuk és úgy éreztem, nem lenne korrekt a vágás és az utómunkák alatt művészeti vezetőként csak be-be néznék a színházba.

Nincs is jelenleg olyan társulat, ahol szívesen, szívvel lélekkel dolgozna?

Ha lenne, ott lennék.

De nem magányos így a színész?

Gőgösen azzal áltatom magam, hogy ahova beteszem a lábam, ott egyszer csak otthon tudok lenni.

A teljes interjút vasárnap 17 órakor hallgathatja meg az InfoRádió Aréna című műsorában.

Hanganyag: Kocsonya Zoltán