Okosrádió

Meghallgatom Élő adás

Ötvenhat éve a magyarokat ünnepelte a futballvilág: avagy a londoni 6:3

Okosrádió

Meghallgatom Élő adás
  • Legfrissebb hírek
  • Közlekedési hírek
  • Időjárásjelentés
  • Orvosmeteorológia
  • Sporthírek
  • Gazdasági hírek
Ötvenhat éve, 1953. november 25-én játszották a londoni Wembley-ben a magyar futballtörténelem leghíresebb barátságos mérkőzését, amit azóta is csak egyszerűen hatháromként emleget mindenki. Magyaroroszág, a kontinensről érkezett csapatként először, legyőzte a labdarúgás tanítóit, az angolokat. A jeles mérkőzésre a főszereplők évtizedekkel későbbi idézetrészleteinek felelevenítésével emlékezik az inforadio.hu
Sebes Gusztáv, az akkori szövetségi kapitány:

Az 1952-es év utolsó napjaiban a svájci Montanában labdarúgó értekezletet tartottak. Stanley Rous is jelen volt és megkérdezte, mikor láthatnák vendégül az angolok az olimpiai bajnok magyar válogatottat. Rögtön javaslatot is tett egy jövő novemberi időpontra. Kezet ráztunk, én vonattal utaztam haza, miközben ő repülővel megérkezett Londonba és rögtön be is jelentette - a Reuter meg világgá kürtölte -, hogy Anglia Magyarország ellen fog játszani, 1953. november 25-én. Másnap már Hegyi Gyula azzal fogadott, hogy ezért Rákosi előtt is vállalnom kell a felelősséget, hiszen nem volt engélyem a mérkőzés lekötésére. Rákosi még aznap magához rendelt. Fenyegető hangon beszélt velem, éreztette rosszallását. "Hát jó lesz vigyázni!" - ez volt a meccsre vonatkozó, utolsó mondata.


Sebes Gusztáv:

Alaposan átbeszéltük a taktikát a mérkőzés előtt, épp az ellenkezőjét akartam, mint amit Rómában az olaszok ellen játszottunk. Ott a védekezésre helyeztem a legnagyobb hangsúlyt, most úgy gondoltam, le kell rohannunk az angol csapatot. Lóránt a söprögető szerepkörét kapta, s így Buzánszky és Lantos közé Zakariásnak kellett hátrahúzódnia. Bozsiknak, a támadó középfedezetnek minden idegszálával a támadások indítására kellett koncentrálnia, sőt, ha rés kínálkozott előre is törnie. A két szélső feladatköre is megváltozott, segíteniük kellett a védelmet. Ha a helyzet úgy kívánta, Budainak kellett az angol balszélsőt fognia, mert Buzánszky behúzódott a kapunk elé. A csatársorban a belsők támadó feladatot kaptak. Miután szigorú emberfogásra lehetett számítani, felhívtam a figyelmüket az állandó helyváltoztatásra. Kocsisnak például jobbra-balra kellett elmozognia, Hidegkutinak pedig hátra, hogy a helyére Bozsik be tudjon törni.

Barcs Sándor, az MLSZ akkori elnöke:
Az angol-magyar mérkőzés előtti taktikai értekezlet négy órán át tartott a Cumberland Hotelben. Sebes szünet nélkül beszélt, én alig értettem belőle valamit. Annyira izgatott volt, hogy nem sok értelme volt szavainak. Úgy láttam néhány játékos arcán, hogy ettől aggodalom lett úrrá rajtuk.
Buzánszky Jenő: Busszal mentünk a Wembleybe, valaki még a himnuszt is énekelte az úton. Mások népdalokat, magyar nótákat daloltak vagy máshogy próbáltak lazítani. Senki nem beszélgetett, érezni lehetett a feszültséget a levegőben.

Grosics Gyula: Az ember szinte érezte az izgalmat és az idegességet közöttünk. Nagy felelősség nehezedett ránk. Az angol futball akkoriban a legjobb volt a világon. Szerintem bármelyik csapat tartott volna tőlük.

Walter Winterbottom, az angolok szövetségi kapitánya:
Valljuk be őszintén, hittünk abban, hogy nagyon jók vagyunk. Addig egyetlen kontinentális csapat sem tudott minket megverni a Wembleyben, így aztán mindenki azt várta, hogy most is győzünk. Meglehetősen nagy önbizalommal vártuk a mérkőzést.

A meccs napja

Angliában és az Egyesült Államokban 1992-ben jelent meg az Ian Hamilton szerkesztette Soccer (Labdarúgás) című cikkgyűjteményben az MTI egy meg nem nevezett munkatársa által készített hosszas beszámoló a nagy napról, s a győzelem itthoni fogadtatásáról. Érdemes ebből is kicsemegézni néhány apró részletet

:

...November huszonötödikén borongós napra ébredt London. Kora reggel sűrű köd telepedett a Hyde Park fáira, ám amikor - úgy kilenc óra körül - a magyar játékosok leszállingóztak a Cumberland Hotel halljába, a portás bíztatóan mondta: "A köd teljesen eloszlik a meccs kezdetéig. Talán még egy kis napsütésünk is lesz..." A játékosok örültek a jó hírnek, különösen azért, mert előző este heves esőzés verte London utcáit, s ez annyira felidegesítette néhányukat, hogy aludni is alig bírtak. A mérkőzés előtti órák legfontosabb eseménye a taktikai értekezlet volt. Sebes azzal kezdte, hogy Anglia nagyon erős, de legyőzhető ellenfél. S aztán személyre szabottan elmondta mindenki feladatát. Hidegkutinál hosszabban időzött: "Te, Nándi, először maradj elől egy kicsit, mert az angolok arra számítanak, hogy rögtön visszahúzódsz. Néhány perc után tényleg lépjél hátrébb, de folyamatosan változtasd a pozíciódat." Aztán a szélsőkhöz fordult: "Budai és Czibor! Nehéz dolgotok lesz, hiszen a sávotokban a pálya egész területét be kell játszanotok. Előfordulhat, hogy hátul nektek kell őrizni a két angol szélsőt a tizenhatosunknál."

Majd Bozsik került sorra: "Te kulcsember vagy. Az angol védők ugyanis kevésbé fognak figyelni rád mint a csatárokra. Ezért aztán bátran előre kell törnöd, főleg, ha Nándi arra helyet csinál. De ne feledd: a védekező munkád éppen ilyen fontos. Bozsik bólintott, s a szokott, lakónikus rövidséggel csak ennyit mondott: "Így lesz, Guszti bácsi!"
Háromnegyed egykor indult a csapat a szállodából a stadionba, két motoros rendőr vezette fel a buszt. Bő egy órával a kezdés előtt már az öltözőben volt a társaság. Máskor ilyenkor kisétáltak a gyepre, megnézték a pálya talaját, viccelődtek. Most nem. Mindenki csendben ült a helyén, s erősen koncentrált. Amikor az angol vezetők hívták a fiúkat a pályát szemrevételezni, Zakariás száraz humorát csillogtatva annyit mondott: "Melyik beteg akarja megnézni a műtőt az operáció előtt?"

Mind ez időtájt a stadion már tömve volt. A Királyi Légierő zenekara játszott, a nép azt hallgatta, vagy a meccsprogramot lapozgatta. Hamarosan felharsant Leo Horn sípja az öltözőfolyosón, s a két csapat kimasírozott a gyepre.
Greenwichi idő szerint 2 óra 17 perckor Hidegkuti Kocsishoz gurította a labdát, elkezdődött az Évszázad mérkőzése.

A kilencven perc

Buzánszky Jenő, az Aranycsapat jobbhátvédje:

Ha megnézi valaki a mérkőzésről készült filmet, láthatja a feszültséget Puskás arcán, amikor zászlót cserél Billy Wrighttal a kezdés előtt. De nem sokkal ezután már az angolok tűntek zavartabbnak.

Puskás Ferenc, az Aranycsapat balösszekötője, kapitánya
: Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem voltunk nagyon idegesek. Mindenki feszült volt, de ez elmúlt, amikor a pályára léptünk. Igyekeztünk nevetgélni és próbáltunk elfeledkezni arról, hogy milyen fontos ez a mérkőzés. A folyosón ácsorogtam már szerelésben, amikor megláttam az angolok jobbhátvédjét, Alf Ramseyt, aki nem volt valami magas. Visszadugtam a fejem az öltözőbe és azt mondtam a többieknek: "Ide figyeljetek srácok, minden rendben, van náluk valaki, aki még nálam is kisebb." Ez megtörte a feszültséget. De aztán igazán akkor könnyebbültünk meg, amikor végre a gyepre léphettünk és néhányat rúghattunk a labdába. Ez ugyanis elterelte a gondolatainkat.

Buzánszky Jenő:
Nagyon idegesek voltunk. Nem ismertük az angol játékosokat, mert a magyar sajtó az osztrák-magyar határnál távolabbra nem tekintett. A londoni magyar nagykövetség kulturális attaséja minden tőle telhetőt megtett, hogy informálja Sebest az ellenfél játékosairól, de fogalmunk sem volt, hogy a diplomata mennyire ért a labdarúgáshoz. Az öltözők előtti közös területen mindegyikőnk a partnerét kereste a szemével. Szerencsére abban az időben az a szám, amit a játékos a mezén viselt, jelezte a posztját. Nem ismertem Robbot, de lehet, hogy a saját csapattársai sem igazán ismerték, mivel akkor játszott először a válogatottban. Jól megnéztem magamnak és próbáltam elkapni a tekintetét. Sokat megérezhet az ember, ha látja valakinek a tekintetét. Ahogy figyeltem őt, az adrenalin szintem emelkedni kezdett. Megmértem a pulzusom, körülbelül száznyolcvan lehetett a bemelegítés alatt.

Az angolok közül az akkori jobbfedezet, Billy Wright érte el először a századik válogatottságot.


Billy Wright: Azt hiszem, nagyon lebecsültük a magyarokat. Ráadásul nemcsak taktikai téren. Amikor vonultunk ki a pályára, lenéztem és észrevettem, hogy a magyarok furcsa, könnyű futballcipőt viselnek, ami a bokacsont alatt végződött. Hátrafordultam a mögöttem lépkedő Stan Mortensonhoz, és odasúgtam neki a végzetes szavakat: "Nem lesz itt semmi gond, Stan, ezeknek még rendes szerelésük sincs". Tényleg ezt mondtam.

A magyar válogatott negyven másodperc alatt vezetést szerzett. A kezdés után Hidegkuti Kocsishoz tolta a labdát, aki hátrapasszolta Bozsiknak. A jobbfedezet Budait akarta játékba hozni, de előle Eckersley a partvonalon kívülre rúgta a labdát. A jobbszélső bedobását a holland bíró, Leo Horn szabálytalannak ítélte, s átadta a labdát az angoloknak. Másodpercekre birtokolták csak azonban, mert a bedobást Zakariás elcsípte, majd egy-két lépés után Bozsikot választotta. Bozsik hosszú labdája megtalálta Hidegkutit, aki előtt három angol védő is állt. A középcsatár azonban nem habozott, néhány lépés megtétele után a tizenhatos széléről éles lövést küldött Merrick mellett az angol kapuba. Mindez még kétszer annyi ideig sem tartott, mint a fenti akciót végigolvasni. A negyvenedik másodperc végén Magyarország már 1:0-ra vezetett a Wembleyben!
 

Harry Johnston, az angolok hátvédje:
Nekem kellett volna Hidegkutit őriznem, ezért gyakran kiléptem a középpályára. Engem ért az első magyar hurrikán a Wembleyben. A teljes tehetetlenség jelentette számomra a legnagyobb tragédiát, semmit sem tudtam tenni azért, hogy elkerüljük a súlyos vereséget.

Az angolok egy gyors ellentámadás után az első negyedóra végén kiegyenlítettek. Johnston indította az akciót, elcsípve egy labdát a saját tizenhatosán belül, felvezette, majd Mortensonnak passzolt. A középcsatár okos átadása Sewellt hozta helyzetbe, akinek lövését Grosics nem védhette. Percekkel korábban Czibor, Puskás és Hidegkuti kombinációja gyönyörű gólt eredményezett, ám ezt Leo Horn - érthetetlen okból - nem adta meg. Szerencsére ez így, utólag, már keveset számít. Fél óra eltelte után ugyanis Magyarország már 4:1-re vezetett. Hidegkuti szerezte a másodikat is: Puskás próbált kapura törni, de elnyomták, ő azonban estében is az "Öreghez" tudott passzolni. A középcsatár kissé jobbra sodródva kapura lőtt - Eckersley már hiába próbált menteni. Majd Bozsik szabadrúgásába Puskás beletette a lábát, ez jelentette a negyedik gólt. A csapatkapitánynak ez már a második gólja volt a mérkőzésen, hiszen négy perccel korábban is betalált Merrick hálójába. Mégpedig egy olyan gólt szerezve, amellyel az angolok szerint is örökre beírta magát a futball halhatatlanjai közé.

Puskás Ferenc:
Életem legkedvesebb gólja lett ez a harmadik, a hátrahúzós. Mindenki azt hitte, hogy ez begyakorolt mozdulat, de ez nem igaz. Egyszerű reflexmozdulat volt. A kaputól jobbra, az ötös szélén kaptam a labdát Czibortól. Háttal álltam a pályának és meg kellett fordulnom, de ekkor megláttam, hogy Billy Wright repül felém, határozott becsúszással vetette magát a labdára. Úgy számította, hogy én befelé fordulok és ha ezt tettem volna, biztos, hogy engem a labdával együtt kilök a pályáról. Ezért ballal, a talpammal visszahúztam a labdát és bevágtam a hálóba. Magasan a rövid sarokba, ahová a kapus a legkevésbé sem várta. Még ma is azt mondom, hogy az ötvenhármas a kedvenc évem.

Billy Wright - Geoffrey Green 1974-ben kiadott Soccer in Fifties (Futball az ötvenes években) című könyvében - magasztalta a "briliáns bal lábat" és gazdáját.


Billy Wright: Puskás, a senkihez sem hasonlítható Puskás, hirtelen előttem termett a labdával. Azonnal a becsúszást választottam, határozottan, gyorsan mozdultam és tekintetemmel csak a labdát követtem. Tíz esetből kilencszer ez a szerelés eredményes lett volna, de ez volt a tízedik eset és az ellenfelem Puskás volt. Õ visszahúzta a labdát a talpával és az én becsúszó lábam csak a levegőt kaszálta. Ugyanilyen hihetetlenül gyors mozdulattal, megvillant a briliáns bal lába és a labda már békésen pihent a hálóban.

Puskás Ferenc: Nem is igazán tudom, hogy sikerült ezt berúgni. A visszahúzós cselt gyerekkoromban néha megcsináltam, de soha nem gyakoroltam. Teljesen ösztönös volt. A játékom nem volt tele trükkökkel, az egyszerű megoldásokat szerettem, a gyors, szimpla mozdulatokat. Mindenkinek nagyon tetszett ez a gól - valószínűleg ez az amire a legtöbben emlékeznek - de az igazság az, hogy kénytelen voltam gyorsan cselekedni, különben Billy Wright elgázolt volna.

Ez a magyar futballtörténelem azon gólja - talán Farkas János 1966-ban a braziloknak lőtt találata vetekedhet vele -, amelyet a legtöbbször játszottak le "utóélete" során. A gól egyszerűen bámulatos volt, egyszersmind remek jellemzője az aranycsapat csatárjátékának. A gólt eredményező mozdulatsor azt a forradalmi szabadságot és totalitást jelképezte, amely oly jellemző volt a Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor ötösfogatra. Kocsis hátul megszerezte a labdát, az éppen a jobb szélen "vendégeskedő" Czibornak passzolt. Czibortól Puskáshoz került a labda, a bal lábas kapitány az öt és feles jobb oldalán mozgott, hogy elkerülje Wright becsúszását.
Ha az ember filmen nézi ezt a gólt és minden képkockát megvizsgál, észreveheti, hogy Puskás első labdaérintése, amikor megkapja Czibortól a labdát, nem igazán tökéletes, különben Wright nem is próbálta volna meg a szerelést. A labda elgurul Puskás lábától így tehát a hátrahúzás és a szerelés lehetősége egyszerre adódik a két játékos számára. De Puskás cselekvésben és gondolkodásban is gyorsabb a világ akkori egyik legjobb fedezeténél, az őt őrző nagyszerű angol kapitánynál.


A félidőben 4:2-re vezetett a magyar csapat, miután Stan Mortenson a 38. percben megszerezte az angolok második találatát. Az angolok letörtek, meglepettek és tanácstalanok voltak. A világhírű jobbszélső, az első aranylabdás, Stanley Matthews felidézte, hogy Johnston mennyire bizonytalan volt.

Stanley Matthews, az első aranylabdás, az angolok szélsője:

Az öltöző felé mentünk és Harry azt mondta nekem: "Egyszerűen nem tudom, mit csináljak. Szerinted menjek vele, vagy maradjak?" Nem tudtuk, hogy Hidegkuti hátravontan játszik majd. Ez a húzás teljesen összezavarta sorainkat. Egy Hidegkutihoz hasonló kvalitású játékos - de kevés volt ilyen...- , ha őrizetlenül játszik hátravontan, kivégzi az ellenfelet. Ez nem azt jelenti, hogy ha szorosabban őriztük volna, akkor nyerünk, de így semmi esélyünk sem maradt.

Sebes Gusztáv: A szünetben dicséreteket osztogattam az öltözőben és figyelmeztettem a játékosokat, hogy az angolok soha nem adják fel. Emlékeztettem őket, hogy az Európa-válogatott ellen is a kilencvenedik percben egyenlítettek.

Puskás Ferenc: Az öltözőben így bíztattuk egymást: "Gyerünk, elkaptuk őket, csak nyugodtan, ezt kell folytatni." Azt mondtuk Grosicsnak: "Ha még egyet beengedsz, jól megverünk". Tényleg jó hangulatban voltunk. Persze Hidegkuti már az első percben lőtt gólja sorsdöntő volt. Öt játékos passza eredményezte és fantasztikus önbizalmat adott nekünk. Megnyugodtunk, csak a játékra figyeltünk, és ebben a légkörben a világ bármelyik csapatát megvertük volna. A kezdő sípszó előtt mi is idegesek voltunk, de az angolok legalább annyira. Figyelték, hogy fejjel, lábbal dekázgattunk bemelegítésképpen - ami egyébként mindig is szokásunk volt a mérkőzések előtt -, és kissé fölényesnek tűntek. Aztán az első gól felébresztette őket.

Grosics Gyula:
Engem felettébb meglepett, hogy az angolok mennyire nem ismerték a hátravont középcsatárra épített stratégiánkat. Már több mint másfél éve alkalmaztuk és az edzőik bizonyára láthatták. De amint a játék elkezdődött, még jobban csodálkoztam azon, hogy védelmük képtelen volt alkalmazkodni nyilvánvaló taktikánkhoz. Õk csak tovább játszottak a megszokott stílusukban, ami azt jelentette, hogy a középhátvéd Johnstonnak nem volt kit fognia és nem tudta, hogy mit csináljon. Ezzel szemben Hidegkuti szabadon mozoghatott és gólokat szerezhetett a középpályáról indulva.

Billy Wright: Nem Puskás volt az, aki végzett velünk, hanem Hidegkuti Nándor. Nem szúrtuk ki, hogy tőle indulnak az akciók, s hogy szorosabban kellene fogni. Puskás nagyszerű játékos volt, a világ egyik legjobbja, aki tüneményes megmozdulásokkal csillogott e mérkőzésen is, de az a rendszer készített ki bennünket, amelyben Nándort hátravonva játszatták. Ezt meg is beszéltük a szünetben, de addigra ők már négy gólt szereztek. Feljavultunk a második félidőben, de a magyarok pazarul futballoztak. Bozsik, Puskás, Hidegkuti, Grosics, aztán a két szélső, meg Kocsis - briliánsak voltak.

Walter Winterbottom: Az, hogy a félidei szidalom áradat bármit is megoldhat, meg hogy a menedzsernek keményen kell közölni a játékosokkal, hogy kössék fel a gatyájukat, jó nagy marhaság. A játékosok idegeskednek eleget anélkül is, hogy még pocskondiáznánk őket. A magyarokban minden megvolt a taktika sikeres alkalmazásához. Pontosan tudták, hogy mit akarnak, ehhez öt világklasszis mezőnyjátékossal rendelkeztek. Czibor, Bozsik, Hidegkuti, Puskás és Kocsis -, egyaránt a világ legjobbjai közé tartozott.

Hidegkuti Nándor:
Sem az angolok sem más csapat, amelyikkel találkoztunk, úgy tűnt, nem tud hatékonyan védekezni taktikánk ellen. Ha én és Bozsik is támadtunk, akkor már hat csatár mozgott előre, akik közül mindegyik gólveszélyes volt. Néha még viccelődtünk is védőinkkel. Ne bánkódjatok, ha egyet beengedtek, mi kettőt rúgunk helyette. Tényleg így éreztük.

4

A második félidő

Tíz perccel a szünet után akár be is fejeződhetett volna a mérkőzés. Merrick ugyan a kapufára tolta Czibor fejesét, de onnan az éppen a tizenhatos vonalán álló Bozsikhoz pattant a labda. A jobbfedezet hatalmas erővel meglőtt labdája a hálóban landolt, mielőtt Merrick egyet pislanthatott volna. Három perccel később - az ötvenharmadikban - Puskás gyönyörű passzal (úgy, hogy a labda földet sem ért), hozta helyzetbe Hidegkutit, aki kapásból bombázott a hálóba. Ramsey aztán büntetőből megszerezte az angolok harmadik gólját, de ez már nem sokat számított. A másnap reggeli Timesban Geoffrey Green így foglalta össze az előző délutáni mérkőzést az angolok szemszögéből:
"Idegeneknek érezték magukat egy idegen világban, a száguldó vörös szellemek világában, mert bizony annak tűntek a magyarok, ahogy elsöprő sebességgel, gyönyörű technikával és pontos befejezésekkel operálva mozogtak meggypiros mezükben. Beszéltek már arról, hogy új futballstílus fejlődött ki Dél-Amerikában. A fő kifogás azzal a stílussal szemben mindig az volt, hogy hiányzik belőle az átütőerő a kapu közelében. Olyan vélemény is volt, hogy talán a legtökéletesebb stílus alakul ki az előreívelésekkel játszó kemény brit stílus és az előbb említett, élvezetes dél-amerikai játék keverékéből. Tegnap a magyarok, tökéletes csapatmunkával, ebből a középútból tartottak bemutatót."


Szepesi György:

Miután véget ért a mérkőzés, lesétáltam a pályára és pontosan arra a pontra álltam, ahonnan Puskás azt a felejthetetlen, harmadik gólt rúgta. Ahogy ott ácsorogtam, arra gondoltam, hogy egy történelmi csata után mindig emlékművet állítanak. Ide kellene ezt helyezni, ahonnan Puskás a legszebbet rúgta azok közül, amelyekkel egy külföldi csapat először győzte le otthonában Angliát.

A "Matuzsálem" - a már a meccs időpontjában is harmincnyolc éves, ám az angolok legjobbjai közé tartozó - Stanley Matthews a hatvanas években publikált önéletrajzi könyvében (magyar címe: Életem a labdarúgás) szinte meg sem említi az Évszázad mérkőzését. Ugyanakkor nagyon nagyra becsüli legyőzőit.

Stanley Matthews:
Õk alkották a legjobb csapatot, amely ellen valaha is játszottam. Puskás, Hidegkuti és a fantasztikus társaik... Õk a valaha élt legjobbak!

A sérült Tom Finney - három világbajnokságon vett részt az ötvenes években, hetvenhat válogatott mérkőzésén harminc gólt szerzett a háromoroszlános mezben - a sajtópáholyból nézte végig a találkozót, ám az 1954-es visszavágón már játszott Budapesten.

Tom Finney
: Az a magyar csapat volt a legjobb együttes, amely ellen valaha játszottam. Gyönyörű, látványos taktikával, briliáns technikával futballoztak. Úgy, amihez foghatót azelőtt sohasem láttunk. Úgy tűnt, mintha igáslovak játszanának versenyparipák ellen, holott nálunk olyan focisták játszottak, mint Stanley Matthews, Stan Mortenson vagy Billy Wright. Ám a magyarok egyszerűen darabokra szedtek minket.

Barcs Sándor: Az angolok iparosok voltak, a mieink művészek.

Puskás Ferenc:
Úgy hiszem, az első érzés, amely tudatosult bennünk a mérkőzés után, a meglepődöttség vagy az elégedettség volt. Főleg, ha a minket gyakran kritizáló hazai újságírókra gondoltam, akik valószínűleg lázasan verték az írógépet. Nem volt egyszerű megverni az angolokat. Rengeteget kivett belőlünk a kilencven perc.

Sebes Gusztáv: Az angol labdarúgó szövetség nagy fogadást rendezett a mérkőzést követően. Arra kértem vendéglátóinkat, hogy hívják meg erre Jimmy Hogant, aki az MTK edzőjeként a húszas években rengeteget tett azért, hogy a magyar labdarúgás színvonala felemelkedjen. Az öreg mester azt mondta nekem: "Arról álmodoztam, hogy a magyarok majd egyszer így fognak futballozni".

Szepesi György: Másnap reggel érdekes esemény zajlott a Cumberland Szállodában, a magyar csapat szálláshelyén. Stanley Rous látogatott meg minket, Sebessel együtt hárman kávézgattunk egy különteremben. A két sportvezető a budapesti visszavágóról beszélgetett, amikor hirtelen Rous kinyitotta az eddig mellette lévő, elég nagy aktatáskát és azt mondta: "Sebes úr, szeretnék fizetni önöknek a tegnapi csodálatos játékért. Mennyit kérnek a bevételből?" Sebes döbbenten nézett és csak rázta a kezét tiltakozásul, de Stanley Rous folytatta: "Megismétlem uraim, pénzt hoztam önöknek, fontsterlinget, a tegnapi mérkőzésért." Sebes nem fogadott el egy pennyt sem: "Nagyon köszönöm, de nem kérünk fizetséget. Viszont nagyon örülnék, ha eljönnének Budapestre, egy visszavágóra. Ennyi nekünk elég".

5


A legendássá lett mérkőzés alatt szinte elnéptelenedtek az utcák. A találkozót véget nem érő viták előzték meg, a felfokozott várakozás, az óriási érdeklődés a futballhoz alig konyítókból kreált "szakértőket". A nép az angol időjárásról, az angol labdákról és a Wembley stadion méreteiről polemizált, miközben összehasonlította Puskást Wrighttal, Merricket Grosiccsal, Bozsikot Sewellel. Úgy tűnt, mind a tízmillió magyart érdekli ez a kilencven perc.
November 25-én, szerdán, hangosbemondókon és hangszórókon keresztül szinte mindenki Szepesi György közvetítését, vagy az azon alapuló közleményeket hallgatta. Budapesten nagy áruházak, éttermek és üzletek biztosították az állandó közvetítést alkalmazottaik és a vevők számára, ahogy ezt már a bejáratoknál kiplakátolták: "Közvetítjük a mérkőzést".

Három órakor szinte egy lélek sem járt Budapest utcáin, kivéve azt a néhány helyet, ahol az emberek egy-egy hangszóró köré gyűltek. A mozikban üres nézőtér előtt játszották a filmeket, a buszok és a villamosok utas nélkül maradtak. A gyárakban átszervezték a műszakokat. A szénbányákban krétával írták a csillék oldalára a friss eredményt, hogy a mélyben dolgozók is értesüljenek az Évszázad mérkőzésének alakulásáról.
A Népsport különszáma már percekkel a mérkőzés lefújása után megjelent az utcákon. Csak Budapestről 8000 üdvözlő táviratot küldtek a győztes csapatnak. A magyarok szerda este tömegesen vonultak az utcára, hogy kifejezzék örömüket és ez a hangulat még napokig tovább élt.


A mámoros visszatérés

Európában mindenki a magyarok dicsőségét zengte. Általános volt a szakemberek véleménye: az aranycsapat diadala a még mindig WM-rendszerben játszó angolok ellen egyszersmind a kontinens labdarúgásának előrelépését, taktikai fejlettségét igazolja.

Puskás Ferenc:

Párizsba érve, át kellett szállnunk és egy másik pályaudvarra mentünk. A fogadtatás leírhatatlan volt. Mintha csak ők nyerték volna meg a meccset, úgy ünnepeltek.

Szepesi György: A francia fővárosban egy fantasztikusan elegáns helyen, a Hotel Louvre-ban szállásoltak el minket. A fiúk játszottak még egy mérkőzést, Sebes Gusztáv tiszteletére, 16:1-re nyertünk és egész Párizs velünk tapsolt. Egész úton így fogadtak minket, de már a Wembleyben is minket éljeneztek az angol szurkolók. Éljenezve búcsúztattak a Victoria pályaudvaron is. Ezek felejthetetlen emlékek maradnak.

Hidegkuti Nándor: Két napig Párizsban lehettünk, ez akkoriban ritka kivételnek számított. Elmentünk egy mérkőzésre is, a Racing Paris a Cannes ellen játszott - legalábbis úgy emlékszem - és amikor a tömeg megtudta, hogy mi is ott vagyunk, követelték, hogy vonuljunk fel a pályán a mérkőzés előtt. A szurkolók egy része azt akarta, hogy az eredetileg tervezett mérkőzés helyett mi játszunk a csapatok ellen. Másnap barátságos mérkőzést játszottunk egy kis stadionban, talán csak ötezer férőhelyes lehetett. Hát, ennek ellenére tízezer embernek sikerült bejutni, plusz még egyszer ennyien tolongtak kívül. Egyszerűen hihetetlen volt.

Szepesi György:
Amikor megérkeztünk a párizsi Gare de l'Est pályaudvarra, a magyar származású bankár, Andrè Kosztolányi is az üdvözlő tömegben volt. Elvitt minket a Lidóba, ami akkor Párizs gyöngyszeme volt. Később a Follies Bergére show-műsorát néztük meg. A közönség néhány játékos nevét kiabálta. Persze leginkább Puskásét, de másokét is. Végül mind fölmentek a színpadra és meghajoltak. Ez így ment egész Európán át, úton hazafelé. Bárhol állt meg a vonat, mindenhol tömeg ünnepelt. Ha a vonat nem állt meg egy kis településen, az állomásfőnök akkor is gratulálva lengette a zászlót. A bécsi Westbanhofon még nagyobb tömeg várt minket mint Párizsban. Érthető, hiszen sok-sok magyar élt ott, de több ezer osztrák is köszöntött minket, sőt megjelent az osztrák válogatott is és persze kivonult a sajtó. Ám ez mind semmi volt ahhoz képest, ahányan Magyarországon vártak ránk. A határtól, ahogy a vonat elhaladt, egyszerűen kordont álltak az emberek - pedig, ne felejtsük el, késő november volt, hűvös, szeles idő -, a hegyeshalmi kis vasútállomást megtöltötték a helybéliek és azok, akik Budapestről érkeztek, hogy az elsők között köszönthessék a hazatérő csapatot. Ahogy a vonat begördült az állomásra, felcsendült a Himnusz. A játékosok nevét skandálták a peronról, mialatt a feleségek és családtagok csatlakoztak az aranycsapathoz. Győrben, Komáromban, Tatabányán, bárhol állt meg a vonat, virágesővel fogadták és ajándékokkal halmozták el a nemzet futballhőseit. A rajongók próbálták késleltetni az indulást, hogy tovább lehessenek együtt azokkal, akik végre megmutatták a világnak, hogy mit tud a magyar labdarúgás.


Szepesi György:

Az én rádiós fizetésem 2175 forint volt akkoriban. Ez egyáltalán nem volt rossz pénz, de Puskás ugyanakkor négyezer forintot kapott havonta. A játékosok prémiuma a Wembley mérkőzés után ugyanannyi volt, mint az én jutalmam a közvetítésért, körülbelül kétezer forint. Később, amikor nyilvánvaló lett a politikai vezetők számára, hogy mit jelent ez a győzelem és hogy az egész világon nagyra értékelik, fölemelték a játékosok prémiumát. Végül Puskás körülbelül ötvenezer forintot kapott, ha jól emlékszem. Ezek a játékosok akkoriban - ennek ellenére - sokkal kevesebbet kerestek, mint ahogy azt az emberek hitték.

Hidegkuti Nándor:
Az angolok elleni győzelmet követően a Nyugat átértékelt minket és nemcsak a futballal kapcsolatban. A Szovjetunió érdekszférájába tartozó kis államként nem sokat számítottunk. Ha külföldön a nagykövetségeink programot szerveztek, a fontos emberek el sem mentek, nem tulajdonítottak neki jelentőséget. A 6:3-as győzelem után még az amerikaiak is küldtek valakit. Az egyik nagykövet elmondta nekünk, hogy azelőtt ez nem fordult elő. Mi is rengeteg meghívást kaptunk külföldi túrákra. És ez mind azért volt, mert otthonában megvertük az angol válogatottat. Ha a franciákat győztük volna le Párizsban, az senkit sem érdekelt volna.

A budapesti fogadtatás

A magyar kormány is fontosnak tartotta, hogy teljes pompával köszöntse a hazatérő labdarúgókat a fővárosban. A párt küldöttei, a szakszervezetek képviselői, az úttörők mind-mind jelen voltak, hogy ünnepeljék a győzteseket.


Szepesi György:

A Keleti pályaudvar környékén még a fákon is ültek az emberek. A környező házak erkélyei tele voltak, de még a háztetőkön is helyet kerestek. A játékosoknak végig kellett vonulni a Rákóczi úton, hogy a tömeg ünnepelhesse őket.

Puskás Ferenc
: Budapesten csodálatos volt a fogadtatás. Több mint egymillió ember hömpölygött a Keleti pályaudvar körül. Párt- és sportvezetők mondtak beszédeket, az egész nemzet együtt ünnepelt. Bár mind fáradtak voltunk és alig vártuk, hogy a családunknál legyünk a hosszú út után, nagy-nagy büszkeséget éreztünk azért, mert ennyire jól játszott a csapat. Én csapatkapitányként különösen.