Okosrádió

Meghallgatom Élő adás

Legyünk-e boldogok attól, hogy a Chelsea nyerte a BL-t?

Okosrádió

Meghallgatom Élő adás
  • Legfrissebb hírek
  • Közlekedési hírek
  • Időjárásjelentés
  • Orvosmeteorológia
  • Sporthírek
  • Gazdasági hírek
Roberto Di Matteo (a Chelsea berkein belül csak Robbie) miután felmasírozott a müncheni stadion díszpáholyának lépcsőin, mielőtt balra, az előkelőségek felé fordult volna, kilépett kicsit jobbra. Roman Abramovics, a tulajdonos állt ott. Megölelték, két oldalról megcsókolták egymást, majd az edző tovább ment az útján. Néhány perccel később, miután Michel Platini, az UEFA elnöke átadta a trófeát John Terrynek és Frank Lampardnak, Didier Drogba kivette a kezükből a veretes trófeát, majd ellépett vele oldalra, Roman Abramovicshoz. E két pillanat volt az a győzelem mellett, ami leginkább befolyásolhatja a Kékek jövőjét. S ami talán a legjellemzőbb volt a müncheni fináléra.

Egy brit twitterező azt írta még a döntő alatt: "Lehet, hogy a Chelsea megnyeri ezzel a játékkal a Bajnokok Ligáját. Roman Abramovics edzők sorát küldte el azért, mert nem találta elég látványosnak a Kékek futballját. S most a játékosai antifutballal váltják valóra a legdédelgetettebb álmát." Bölcs szavak, amelyek felhívják nyilvánvaló paradoxonra a figyelmet.

A Chelsea - a Bajnokok Ligája eddigi összes győztesét beleértve - talán a 2010-es Interrel mutatja a legnagyobb rokonságot. Az egykori Chelsea-edző, José Mourinho által dirigált olasz csapat a védekezés megszervezését tartotta a legfontosabbnak. Annak köszönhetően jutott be a Barcelona testén keresztül a fináléba, s ott nyert a Bayern München ellen. Dupla párhuzam a Chelsea-vel. Aki abban a csapatban Diego Milito volt, az a Kékeknél Didier Drogba.

Arra a következtetésre könnyű jutni, hogy csak így lehet megállítani az utóbbi évek legszebben játszó csapatát, a Barcelonát, ugyanakkor csak vakszerencséről, mázliról beszélni, érdemtelen sikert emlegetni butaság. Maradva még az előző párhuzamnál: ahogy az Inter a 2010-es esztendő angol, spanyol és német bajnokát legyőzte, a Chelsea is sokat tett a sikerért. A Barça ellen emberhátrányban egyenlített 0-2-ről, s jutott tovább, a döntőben tulajdonképpen idegenben játszva jutott el a tizenegyes-párbajig, ahol, persze, már nem számított, ki van otthon, s ki a vendég.

Szerencsésebb talán azt látni, hogy Roberto Di Matteo pontosan felismerte, mire képesek a játékosai, mire képes a csapata. Szerintem, ha már az idény elején is ő dirigálja a csapatot, akkor sem lettek volna versenyben a Kékek a két manchesteri csapattal a bajnoki címért. Arra, hogy 38 fordulón keresztül állja a versenyt a riválisokkal, hogy 80 pontnál többet gyűjtsön, nem alkalmas a legerősebb összeállításában 30-nál is magasabb átlagéletkorú legénység.

De arra, hogy egy-egy meccsre felszívja magát, hogy rendkívüli rutinnal és higgadtsággal szinte hibátlanul védekezzen, arra igen. A Barcelona ellen 180, a Bayern ellen a kis hosszabbításokat nem számítva 120 percet játszott a Chelsea. A 300 perc alatt kapott ugyan három gólt a legszűkebb európai elitbe tartozó két csapattól, de védelmi hibát talán egyet követett el. Most, Thomas Müller góljánál. A kapott gólokat meg tudta orvosolni, mert van egy olyan csatára, mint Didier Drogba. (Meg egy olyan középpályása, mint a döntőről hiányzó Ramires, a csapat tavaszi legjobbja.)

Frank Lampard, a régi harcostárs, a döntőbeli csapatkapitány mondta az elefántcsontparti támadóról a BBC mikrofonjába a lefújást követő örömittas percekben: "Õ a mi fő emberünk. Egyszerűen fantasztikus, amit csinál. A fontos meccsek gólszerzője, rá mindig lehet számítani. Hihetetlen, hogy valaki a legdrámaibb pillanatokban mindig szerezzen egy gólt." (Lampard szavai érthetőek, s nyilván befolyásolta a végkifejlet. Ha Drogba szabálytalansága, a tizenegyes miatt veszített volna a Chelsea, más a helyzet.)

De másként történt, Drogba tényleg főhőssé vált. Már a vasárnap első perceit éltük, amikor az angol internetes újságok értékelni kezdték a történteket. Egyik sem hagyta figyelmen kívül, hogy valószínűleg a klub legendái közé emelkedett csatár a Kékek mezében végrehajtott utolsó lövése hozta meg az áhított BL-elsőséget. Persze, aligha akad olyan Chelsea-szurkoló, aki ne vágyna arra, hogy Drogba maradjon. (Függetlenül attól, hogy a brazil válogatott Hulk már állítólag szinte a Chelsea játékosa.) A helyzethez illetlen komolysággal magunk is hozzátehetjük, másképpen tárgyal a jövő héten így, hogy a döntő főhőse lett Petr Cech mellett, mintha az általa okozott tizenegyesen megy el a győzelem reménye.

{{video:http://youtube.com/v/xPcLznSZrbI}}


Ám a díjátadás előtti gesztus figyelve arra hajlik az ember, a Drogba-Chelsea házasságban nem biztos, hogy már a válás következik. Mint ahogy Roberto Di Matteónak sem lehetne kedvezőbb a tárgyalási pozíciója a mostaninál. Ha valaki megszerzi neked azt, amire a legjobban vágytál, miért küldenéd el. "Megnyertem!" - mondta az olasz edző Abramovicsnak a lépcső tetején, s nehéz arra gondolni, hogy az orosz tulajdonos abban a pillanatban azon bánkódott volna, hogy Fabio Capello néhány nappal korábban (állítólag) nemet mondott az ajánlatára.

Roberto Di Matteo azt mondta az angol újságíróknak, hogy egyelőre még nincs döntés, aztán megértést kért, hangsúlyozva, hogy abból, amit Abramoviccsal beszélt, nem tartozik minden a nyilvánosságra. Õ szívesen maradna, az biztos, noha alkalmasint azt ő is tudja, hogy ezzel a kerettel feljebb már nem vezet az út. Lehet, hogy megnyeri majd az Atlético Madrid ellen a Szuperkupát, lehet, hogy övé lesz a klubvilágbajnoki cím, de kevés az esély a címvédésre a BL-ben, s talán még kevesebb arra, hogy 2010 után ismét angol bajnok legyen a Chelsea. Ez a realitás.



De most nem ez a lényeg. Ez a tavasz az André Villas-Boas-éra vergődése után a Chelsea-é volt. Az európai nagy bajnokságok szereplői közül a Borussia Dortmund duplázott, a Juventus ma este nyerheti meg a bajnokság mellé a kupát - s a Chelsea szerzett még két trófeát. Egyedüliként volt sikeres a nemzetközi porondon és a hazai (kupa)fronton is.

Legyünk-e boldogok attól, hogy a Chelsea nyerte a Bajnokok Ligáját? Legyünk, mert olyan játékosok vezették a sikerig, akik a pályafutásuk alapján megérdemelték ezt a sikert. Legyünk, mert egy olyan csapat nyerte el, amelynek tagjai tudásuk és erejük 100, sőt időnként talán 120 százalékát adták a sikerért. S ha valaki megkérdezi, hogy "Most akkor tényleg a Chelsea Európa legjobb csapata?", morogjunk valamit összepréselt ajkakkal. Mert nincs rá jó válasz.