Okosrádió

Meghallgatom Élő adás

„Végre elhiszem, hogy a magyar válogatottat láttam győzni egy Európa-bajnoki meccsen” - sírt és nevetett a Facebook

Okosrádió

Meghallgatom Élő adás
  • Legfrissebb hírek
  • Közlekedési hírek
  • Időjárásjelentés
  • Orvosmeteorológia
  • Sporthírek
  • Gazdasági hírek
„Szép volt fiúk!” „Végre elhiszem, hogy a magyar válogatottat láttam győzni egy Európa-bajnoki meccsen”. „Az elmúlt 30 évben ilyen spontán öröm, ilyen ünneplés nem volt”. „Tegnaptól (hála istennek) már semmi sem olyan, mint azelőtt volt.” „60 éves bácsikon látok válogatott mezt” - így örültek a magyar sportújságírók a keddi Ausztria elleni győzelem után a franciaországi Európa-bajnokságon.

 „Végre elhiszem, hogy a magyar válogatottat láttam győzni egy Európa-bajnoki meccsen”

Láttam, ahogy a magyar válogatott legyőzte Ausztriát.

Láttam mindezt a helyszínen, Bordeaux-ban, a magyar kispad közvetlen közeléből, ezért sok mindent láthattam, amit Ti talán nem, de amikor majd elmesélitek ezt a meccset a fiaitoknak, lányaitoknak, unokáitoknak, ezeket is nyugodtan tegyétek hozzá, mert esküszöm, minden szava igaz.

Láttam egy mosolygó szövetségi kapitányt. De nem ám akármikor mosolygott, hanem a kezdő sípszó előtti visszaszámlálásnál. A dalai láma nem áraszt magából annyi nyugalmat, mint Bernd Storck.

Láttam ugyanőt az 1. percben, Alaba kapufája után azonnal a kispad felé fordulni, hogy a csapat ne lássa a reakcióját. "Ezt megúsztuk!" - olvastam le az arcáról olyan egyértelműen, mintha fekete filccel rajzolta volna a homlokára, de félelmet, kétségbeesést, vagy csak pillanatnyi hezitálást nem lehetett észrevenni rajta.

Láttam Szalai Ádámot sokféleképpen a levegőben felívelések után, kivéve úgy, hogy legalább egy osztrák ne mászott volna a hátára. Nem lehet leírni annak a látszólag haszontalan, piszkos munkának a mennyiségét, amit ő elvégez azért, hogy levegye a védelemről és a középpályáról a terhet.

Fotó: Facebook

Láttam Gera Zolit egy félidőn át szenvedni, 37 évesen 90 percen át csúszni és mászni úgy, hogy támadásban sokáig semmi nem jött össze neki. Úgy röpködött, mint a Garami József-féle Fradiban tette majdnem 15 éve. Láttam azt is, hogy ő az, akiben Storck a legjobban bízik.

Láttam egy 10 perc alatt lehiggadó válogatottat, amely kicsit olasz volt (tökéletes taktika maradéktalanul végrehajtva), nagyon német, a 62. percben pedig egy pillanatra mintha Messit és Suarezt is láttam volna, csak az egyik hátára Kleinheisler, a másikéra Szalai volt írva.

Hallottam, hogy a gól előtt pár perccel, Szalai hibája után a kapu mögött ülők Böde Danit követelték a pályára, Szalainak pedig akkor mintha nem lett volna kedve mindenkit meghívni egy pálinkára.

Láttam, ahogy megijedünk attól, hogy nyerhetünk. Ahogy nem merjük végigvezetni emberelőnyben a kontrákat, ahogy nem elég élesek az utolsó passzok, ahogy félni kezdünk a győzelemtől.

Láttam Stieber lövése után egy labdát fölémenni. De amikor még levegőben volt a labda, láttam Stiebert visszafordulva ünnepelni. Neki lett igaza, így láttam egy újabb magyar gólt, olyan magabiztosat, amilyet csak a legnagyobbak tudnak.

Ezután már mindent homályosan láttam. Mosolyokat, öleléseket, piros-fehér-zöldbe öltözött húsz, harminc, hatvanéves gyerekeket, egy talán mindenkinél boldogabb fiút szürke tréninggatyában, és magamat, amint végre elhiszem, hogy a magyar válogatottat láttam győzni egy Európa-bajnoki meccsen.

Úgy láttam, tényleg itthon vagyunk.

(Szaniszló Csaba, sportújságíró)

„Az elmúlt 30 évben ilyen spontán öröm, ilyen ünneplés nem volt”

A 94 éves Szepesi György idén januárban a Nemzeti Színházban azt mondta, hogy ha a futball erős, ha a magyar foci eredményes, ha a válogatott jó, az mindenkinek jó. A többi sportágnak is, meg a magyar sportnak is.

Akkor sokan csóválták a fejüket, de maradtak is ebben az állapotban, mert egyrészt a magyar riporterlege ndával nem illik vitatkozni, másrészt ott, azon az ünnepségen lett az év csapata a magyar labdarúgó-válogatott.

Hogy a többi sportágra milyen hatással lesz a tegnapi nap, azt még nem tudom. De azt tudom, hogy az elmúlt 30 évben ilyen spontán öröm, ilyen ünneplés nem volt, mint ami tegnap az osztrákok elleni meccs után kialakult. 1986. március 16-án a brazilok barátságos legyőzése után szépen hazament mindenki.

Az elmúlt harminc év ennek az országnak rengeteg sportsikert hozott. Nyertünk például 3 vízilabda olimpiai bajnokságot. A Nagykörút egyik után sem bénult meg. Az élet nem fordult ki a sarkaiból (pozitív értelemben) egyetlen kajak-kenu, vívó, vagy éppen öttusa győzelem után sem.

Erre csak egyetlen sportág képes: a labdarúgás. Hihetetlen ereje van, nemzeteket tart összes és szakít szét, háborúra képes (anno El Salvador és Honduras között), öröm - és boldogságforrás. Bernd Storck és csapata talán fel sem fogta, mit tett kedden. Hogyan adta vissza 90 perc alatt egy ország futballszurkolóinak önbecsülését. Hogyan csinált belőlünk újra tényezőt ebben a világsportágban, amelyben már mindenki "jó volt", csak mi voltunk lemaradva, s csak mi néztünk olyan ünnepléseket, mint az izlandiaké, az északíreké, vagy éppen az albánoké volt.

Mondanám, innentől kezdve örömjáték legyen az egész, de már a tegnapi is az volt. Tényleg német emberek kellettek ide (meg Szélesi Zoltán), hogy ezek a srácok belássák: ha lesz teljesítmény, akkor előbb-utóbb lesz eredmény is. Ezért jár köszönet Storck úrnak és a csapatának is.

Szepesinek nagyon igaza volt. Csak a futball képes erre. S ha már ezek a magyar fiúk megmutatták, hogy ők is képesek, élvezzük ki ennek minden pillanatát.

György Szöllősinek tegnap privátban azt írtam: Gyuri, a hétfői jegyzeted utolsó sora talán túlzás volt egy kicsit. Gyurikám, Mea Culpa. Visszafogott voltál, mint mindig :)

(Lantos Gábor, rádiós, sportújságíró)

„Már semmi sem olyan, mint azelőtt volt”

Tegnaptól (hála istennek) már semmi sem olyan, mint azelőtt volt. Szebben süt a Nap, fülbemászóan csicseregnek a madarak, még a parkolóőr is mosolyog. Magyarország jobb hely lett.

És milyen kevésen múlt! Ha Alaba bombája bemegy, akkor minden marad a régiben. Mindig is azt vallottam, hogy a futballban (sőt, az életben) legalább ötven százalékban minden a szerencse műve. Tévedtem. Van az nyolcvan százalék is. (Ebből nehogy bárki azt a következtetést vonja le, hogy érdemtelen volt a győzelmünk.)

Hajrá, magyarok! Fel Lyonra!

(Gáll András, újságíró)

„Szép volt fiúk!”

Ma este ünnepeljetek, aztán felejtsétek el ezt a kedd estét és nyissatok egy új lapot, aminek a fejlécén az áll: Izland!

(Kálnoki Kis Attila, sportújságíró, világbajnok öttusázó)

„ 60 éves bácsikon látok válogatott mezt”

Tízévesen elhiszi az ember, amit olvas. Én elhittem, hogy minimum éremért megyünk Mexikóba a világbajnokságra. Aztán jött Jakovenko, Alejnyikov és a többiek. Percek alatt a kukában volt minden remény, és hosszú időre ez meg is határozta a magyar futballal kapcsolatos viszonyomat. Én nem láttam Puskást, Kocsist, Albertet és a többieket játszani, sohasem próbáltam „bezzegeskedni” velük, a múltat tisztelni lehet és kell, viszont kizárólag abból megélni nem lehet, főleg olyan helyen nem, ahol folyamatos a teljesítménykényszer. Emlékszem, még középiskolában elemeztük Kölcsey Husztját. Annak van egy olyan sora, hogy „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” Na erre közöltem, hogy „semmit”. Ildikó néni magyarórái azért nem a vidám vasárnapi teadélutánokhoz voltak hasonlatosak (még ha én szerettem is, Sportot inkább matekon olvastam, főleg elsőben), kellett pár másodperc, mire ezen túllendültünk.

Nekem a magyar focival kapcsolatos ambivalens érzéseimet több időbe tellett eltemetni. Ebben persze benne voltak olyan „apró” akadályok, mint a Jugoszlávia ellen a helyszínen megélt 1-7, a megannyi Izland elleni pofon (a kilencvenes évekből három ugrik be, egyen kint is voltam), meg a gyakran a valós helyzettől messze elrugaszkodott nyilatkozatok. Ebben persze volt a média, egy idő után már velem együtt is, de az istennek sem akart összejönni semmi.

Bevallom, a mostani Eb-t megelőző selejtezősorozat első meccse után is valahova nagyon messzire kívántam a csapatot. A kilencvenes években a korlát mellől az Ácsi Kinizsit leüvöltöttük volna a pályáról, ha olyan hozzáállással rukkol ki, mint amilyennel tette azt a válogatott a Fradi-pályán. Jó, otthon csak egy korlát választotta el az embert a pályától, ott azért nagyobb volt a fenyegetés, erről esernyővel a tizenhatoson megvert vagy éppen a falu határáig üldözött bíró tudna mesélni.

Hogy mikor kezdtem el hinni abban, hogy meglehet az Eb-részvétel? Talán amikor a spanyol bíró lefújta a norvégok elleni meccset a Groupamában. Ami addig volt, foltokban megvan. Sokan, sokféle elemzést fognak erről még készíteni, magamról nem hinném, mert ahhoz, azt gondolom, ezt a csapattal együtt kellett megélni. Én meg csak egy egyszerű szurkoló voltam ebben a történetben.

De akik ismernek, tudják, a németekkel szemben elfogult vagyok. Talán van abban valami sorsszerű, hogy egy németül gondolkozó magyar ember, meg egy komplett német stáb hozta vissza a magyar labdarúgásba vetett hitemet. Dárdai Pali az Dárdai Pali, a közelmúlt magyar labdarúgásának ikonja, aki nem váltotta aprópénzre a tehetségét, nem dőlt be a csábításnak (hány karrier ment tönkre, csak mert valaki nem átgondoltan ment el a Bayern Münchenbe – igen, ezt is le merem írni, függetlenül a klubszimpátiától) és aki hiteles tudott maradni. Sohasem ígért többet annál, mint amit hozni tudott, de azt hozta is.

Ugyanakkor azt is be kell vallani, Bernd Storckról a kinevezése előtt csak annyit tudtam, amennyit egy, a külföldi labdarúgással foglalkozó újságírónak tudnia kellett. Amikor a Double Passnál voltunk kint forgatni a Grund felsőfokon miatt, akkor már kicsit tisztább volt a kép. Ez részben arra is jó volt, hogy képet kapjak róla, részben meg arra, hogy képet kapjak róla, ha valahol szisztematikusan és jól dolgoznak, annak eredménye lesz. Storck első, bennem nyomot hagyó ténykedése az volt, amikor az U20-as vébén lehetett látni, mit akar játszatni a néhány hónapja még szedett-vedett csapattal. Persze, tudom, végül – a későbbi világbajnok ellen – drámai körülmények között kiestünk, de a tervszerűség meggyőzött.

Amikor Dárdai helyére ő került, bent is voltak viták, én speciel a német pártját fogtam, miközben akadtak, akik 1-2 meccses búcsút prgnosztizáltak. Még most sem emelem a futball Olümposzára Storckot, de szerintem ő sem helyezi oda magát. Viszont elképesztően sokat köszönhetünk neki. A sokszor önmaga legnagyobb ellenségeként viselkedő magyar labdarúgásban kitartott az elvei mellett, keresztülvitte – most meg itt tartunk. Hogy megbénul a forgalom a Körúton, hogy 60 éves bácsikon látok válogatott mezt, hogy a pékségben ami lehet, az piros-fehér-zöld.

Meg hogy Csabival és Zsigával SMS-ben a Bordeuax, Ciprus, Budapest háromszögben azt tárgyaljuk meg, ki mikortól nézte könnyek között a meccset. Közben meg a cége magyar dolgozóinak nyilvános meccsnézést szervező Jürgen barátom vigasztalt, „Nem kell sírni, Attila!”. Neki könnyű, németként megszokta az ilyen sikereket.

Remélem, nekünk is lesz alkalmunk megszokni az egyelőre megszokhatatlannak tűnőt.

(Moncz Attila, sportújságíró)

Az Eb-percek adásait ide kattintva hallgathatják meg.