Okosrádió

Meghallgatom Élő adás

30 éve lőtték fel a Mir űrállomást

Okosrádió

Meghallgatom Élő adás
  • Legfrissebb hírek
  • Közlekedési hírek
  • Időjárásjelentés
  • Orvosmeteorológia
  • Sporthírek
  • Gazdasági hírek
Harminc éve, 1986. február 19-én lőtték fel a Szovjetunióban a Mir űrállomást, amely a tervezettnél háromszor hosszabb ideig, tizenöt éven át működött, tíz évvel élte túl a Szovjetuniót, és az 1990-es évek közepén addig példátlan orosz-amerikai tudományos együttműködés helyszíne lett.

Az amerikaiakkal a Holdra szállásért vívott verseny elvesztése után a Szovjetunióban az 1970-es évek elején indult az űrállomásprogram. A Mir elődei, a Szaljut család tagjai 1971 óta teljesítettek szolgálatot, a hatos sorszámú Szaljuton végzett tudományos munkát 1980-ban az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan.

Az űrállomások új nemzedékének szánt Mir megépítéséről 1976-ban született Moszkvában döntés. A Szaljutokon még csak űrhajók fogadására alkalmas dokkoló egység volt az űrállomás elején és végén, a Miren már hat összekapcsoló szerkezetet alkalmaztak. Ezáltal az alapegységhez keresztirányban is lehetett újabb modulokat csatlakoztatni, és az építkezés a világűrben folytatódhatott. A 13 méter hosszú, 4,5 méter átmérőjű, 20,4 tonnás alapegységet 1986. február 19-én, néhány nappal a Szovjetunió Kommunista Pártjának 27. kongresszusa előtt lőtték fel a bajkonuri űrrepülőtérről. A következő hónapban érkezett meg az első legénység, s ettől kezdve az objektumnak az elkövetkező tizenöt évből kisebb megszakításokkal tizenkét és fél éven át voltak lakói.

Az évek során a Mirhez csatlakoztatták a Kvant-1, a Kvant-2, a Krisztall, a Szpektr és utoljára, 1996-ban a Priroda modulokat, melyek mindegyike alkalmas volt különböző tudományos kísérletek elvégzésére. A későbbiekben a Krisztallhoz is újabb dokkolóegységet csatlakoztattak, amelyet alkalmassá tették az amerikai űrrepülőgépek fogadására is. A Mir - melynek energiaellátását napelemek szolgáltatták - 354-374 kilométeres magasságban, 27 700 kilométeres sebességgel keringett a Föld körül, melyet naponta 15,7 alkalommal került meg, magasságvesztését évente egy-két alkalommal a hozzá kapcsolt űrhajók hajtóműveivel korrigálták. Ellátását mindvégig Progressz teherűrhajók biztosították. Az űrhajósok a súlytalanság hatásának ellensúlyozására gyakorlópadon és szobabiciklin végeztek feladatokat, és a falhoz erősített hálózsákokban aludtak.

A Szovjetunió felbomlása után egyre kevesebb pénz jutott az orosz űrprogramra, így a korábban tervezett új űrállomás helyett a Mir élettartamát hosszabbították meg újra és újra. Az amerikaiak érdeklődése az 1990-es évek közepén fordult a Mir felé, miután a NASA által az 1980-as évek közepétől tervezett Freedom űrállomás a költségvetési megszorítások miatt csak a tervezési fázisig jutott el.

Az amerikai és az orosz fél 1993-ban jelentette be, hogy a továbbiakban szorosan együttműködnek az űrkutatásban, s ez vezetett el évekkel később a Nemzetközi Űrállomás megépítéséig. A Mir-Shuttle program keretében 1996 és 1998 között amerikaiak is rendszeresen tartózkodtak a Miren, összesen kilenc alkalommal kötött ki űrsikló az orosz bázison. Az amerikai asztronauták felbecsülhetetlen értékű tapasztalatokat szereztek az orosz társaiktól a hosszú távú űrrepülések terén.

Az évek múltával a Miren tartózkodás időtartama fokozatosan hosszabbodott. A világcsúcstartó az orosz Valerij Poljakov, aki 437 napon, 17 órán és 38 percen át volt a Mir lakója, a nők közül az amerikai Shannon Lucid a csúcstartó, ő 188 napot és 4 órát töltött a Miren. Az űrállomáson 12 ország 125 űrhajósa fordult meg, közülük 62 volt nem orosz nemzetiségű. Az első nem hivatásos űrhajós 1990-ben a japán Akijama Tojehiro, a TBS tévétársaság munkatársa, az első nő a brit Helen Sharman volt. Az űrhajósok 75 űrséta során 325 órát töltöttek a kozmoszban.

A Mir egyre öregedő szerkezetében az idő múlásával mind több hiba keletkezett, olykor még a létfenntartást szolgáló rendszerek is meghibásodtak. Az utolsó állandó személyzet 1999 augusztusában indult útnak, távozásuk után, szeptember elején leállították a központi számítógépet. A megsemmisítés dátumát 2000 nyarára tűzték ki, de miután nyugati vállalkozók az orosz féllel nemzetközi konzorciumot hoztak létre, hogy a Mirt még legalább öt évig üzemeltessék, ezt elhalasztották. Az utolsó űrhajósok, immár magánpénzből, 2000 áprilisában jártak az űrállomáson, hogy javítási munkákat végezzenek. Mivel azonban a Mir fenntartása a legóvatosabb becslések szerint is évi 100 millió dollárt igényelt volna, ezt már senki sem vállalta.

Az orosz kormány 2000. december 30-án hagyta jóvá a kiöregedett űrobjektum megsemmisítését, amely 2001. március 21-én érte el a megsemmisítése szempontjából kritikus, 220 kilométeres pályamagasságot (a manőverezést egy hozzá kapcsolt Progressz teherűrhajó hajtóművei tették lehetővé). Több mint 86 ezer Föld körüli fordulat után az űrállomás 2001. március 23-án, moszkvai idő szerint este 9 órakor szűnt meg létezni, el nem égett roncsai a Csendes-óceánba csapódtak.

A múlt század egyik legfontosabb űrtechnikai létesítményén 15 év alatt 28 hosszú időtartamú (több hónapos) és 16 rövidebb (1 héttől egy hónapig tartó) küldetést bonyolítottak le, ez utóbbiak közül 15 expedíció volt nemzetközi. Huszonhárom hosszú távú tudományos program keretében húszezernél több kísérletet végeztek el az űrállomáson, amely fontos szerepet játszott a stafétabotot tőle átvevő Nemzetközi Űrállomás építéséhez szükséges anyagok, technológiák és műszaki megoldások kipróbálásában, tesztelésében is. Szinte jelképes módon a Mir megsemmisülése egybeesett az ISS fedélzetén lezajlott első hosszú távú amerikai-orosz misszió 2001. március 18-i befejeződésével.